abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Rövid történet a Tettek Mezejéről

 

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez. Hát jó, de akkor… Azt mondja, ne írjam azt, hogy semmihez sincs kedve, mert ahhoz például lenne kedve, hogy pezsgőt igyon egy felhőkarcoló emeletén lévő, üvegfalú lakás nappalijának közepén lévő jakuzziban, nem egyedül. Illetve szerinte, ha már a novella címe rövid történet a tettek mezejéről, akkor igencsak elcsépelt azzal nyitni, hogy azonnal leszögezzük, miszerint a főhősnek nincs kedve semmihez. … És még azt is mondja, hogy ne írjam le az igazi korát sem. Meg, hogy a nevét írjam inkább ipszilonnal.

Jó, tehát Fojfer úr változatlanul harminckilenc éves, és……..!!…. De igen, annyi! … Miért? … Dehogy! … Senki sem mondta, hogy öreg, csak azt, hogy harmin… De most miért baj az?! … Jó, ezen nem vitatkozom, higgye el, hogy ez most nem számít. Tehát..

……..

Na, de.. … nem. … Jó, de akkor nekem is… Mit? Nem! Dehogy! Szó se róla!

……..

Micsoda??! Hogy tagadná már meg?

……..

Ördög és pokol, hogy az a kénköves.. egye fene, rendben, de csak mert.. na mindegy.

Nos. Fojfer úr nincs egyedül. Pezsgőt szopogat egy felhőkarcoló emeletén található, üvegfalú lakás nappalijának közepén lévő jakuzziban, a negyvenhez közelít, és nincs kedve semmihez. … Hallgasson!!

Khm. Az élet csupa titokzat, gondolja, és hörpint egy kortyot elegáns, faragott pezsgős flőtéjéből. Ha ez így működik, meg vagyok mentve. Mind meg vagyunk mentve! A válla fölött hátratekint a háta mögött húzódó hatalmas üvegtáblán átvibráló nagyváros zsúfolt fényeire, majd visszafordulva rápillant a vele szemben ülő férfira. Ez kicsoda! – gondolja, nem is kérdezve, hanem inkább egy olyan érzéssel, hogy bár nem ismeri az illetőt.. azaz ismeri, de csak két napja, mégis mintha tudta volna, hogy egyszer ismerni fogja. Mindegy, ő sem érti. Vizelnie kell. Kikászálódik a medencéből, magára veszi a fehér köntöst, és megindul a mellékhelyiség felé. Félúton jár, mikor megszólal a csengő.

– Cimbora, ha már úgyis arra jársz, nem nyitnál ajtót? – szól hátra újdonsült ismerőse.

Fojfer úr egy vállrándítással módosít útvonalán, és a bejárati ajtó felé veszi az irányt. Elfordítja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Öltönyös fickó áll vele szemben eltorzult arccal, dühtől izzó szemekkel, de amint ezt megállapítja, az öltönyös hirtelen karlendítéssel hatalmasat mér Fojfer úr állára, aki azonnal elveszti egyensúlyát, és fejjel a cipős kredenc éle felé zuhan. Puff, és sötétség.

Amikor magához tér, eltelik néhány másodperc, mire rájön, hogy beverte a fejét. Felé nyúl, de meglepetten tapasztalja, hogy egyáltalán nem fáj, és sem seb, sem pedig egy árva dudor nem keletkezett rajta. De azért dörzsöli, az jól esik. Körbenéz. Az előszobában van, mintha lenne itt valaki más is, de hirtelen rimánkodást hall, és a hang felé szalad. A jakuzzi mellett felismeri az öltönyöst, akitől a súlyos pofont kapta, lábainál két ájult ember fekszik fürdőruhában, a csapat harmadik és negyedik tagjai.

Barátja még mindig a jakuzziban ül, melynek bugyogó vize valamitől vörössé vált, láthatóan sír.

– Mi a jó büdös franc történik itt? – mondja Fojfer úr, de senki sem figyel rá. Az öltönyös követelőzve üvöltözik, kezében fegyver, melyet egyenesen barátja homlokára szegez. Fojfer úr nem fél. Fogalma sincs, hogyan lehetséges ez, de nem érez félelmet. Közelebb lép, és közbeszól.

– Ki maga, és mi a francot művel itt? – intézi szavait az öltönyöshöz, ám furcsamód sem az, sem pedig barátja nem néz rá. Hirtelen újra az előszobában találja magát, mintha az egészet csak képzelte volna.

– Mi a..! – bosszankodik, és visszasétál a jakuzzihoz.

Ugyanaz a jelenet tárul a szeme elé, amit az előbb látott, de most csak megilletődve közelebb sétál, és a két, indulatoktól remegő férfit szemléli. Körbejárja őket, de valamiért azok a legkevesebb tudomást sem veszik róla.

– Mi a jó.. – mondja újra, de nem érti. Erre megint az előszobában van.

– Mi a tetves franc van már?! – kel ki magából, de ugyancsak érzi, mintha valaki más is lenne itt. Ekkor veszi észre az alakot, aki a földön fekszik.

– Basszus – mondja. – Hé, haver, jól vagy? – guggol fölé, de azonnal hátrahőköl.

Abban a pillanatban ragyogó fény borít be mindent, és valaki olyan csodálatos és szeretetreméltó, mégis csintalan hangon szólítja meg, amitől könnybe lábad a szeme. Már ha van még szeme.

– Szervusz – jelenik meg lágyan a semmihez sem hasonlítható hang Fojfer úr tudatában.

Nem is a fülével hallja, és nem is hang, inkább gondolat, de attól is eltérő természetű, mely mindenhonnan szól, őbelőle is, de mégsem a sajátja.

– Induljunk.

Fojfer úr áhítattól vezérelve engedelmeskedik.

– Amint arra te is rájöttél – kezdi a fényhang –, valami fontosat tanultál most, és amint, felteszem, már arra is rájöttél, épp a halálod előtt. Ám aggodalomra semmi ok, újra nekifuthatsz. De előbb elviszlek valahová, hogy egy kis motivációt kapj.

Fojfer úr könnyed derűt és huncutságot érez kísérője megnyilvánulásában, és mivel az a tipikus szőrszálhasogató fajta, meg is fogalmazza az első kérdést:

– Ki…? – de még mielőtt kimondhatná, hirtelen elveszti kedvét a kérdéshez, és valami azt súgja, hogy ehhez köze lehet a fényhangnak. Szóval halott vagyok, gondolja. Jellemző. Pont most, hogy…

– Itt is vagyunk – szól a fény, és valóban: Fojfer úr észre sem vette, hogy egy óriási rétre érkeztek, ahol ezer meg ezer, elsőre pokrócokon piknikező embereknek tűnő kupacokban ülnek és állnak a jelenlévők, amíg csak a szem ellát.

– Mi ez? – tette fel Fojfer úr az első kerek kérdést életében, amin ő maga is meglepődött. Na de nem, mert már nem számított élőnek. Mindegy, hagyjuk most ezt, gondolta.

– Ez, kérlek, a Tettek Mezeje.

– A Tettek Mezeje?

– A Tettek Mezeje.

– Nézd, figyeld meg jól az embereket.

Fojfer úr körbenézett. Mi az, hogy a Tettek Mezeje? Inkább úgy néz ki, mint egy virágos rét egy olyan égi esemény idején, amit a Föld összes embere látni akar. Egyébként is miért mező? Fojfer úr nem igazán tudta a különbséget mező és rét között, ezért már emelte is a nyelvét, hogy szóvá tegye: ez egy rét, és nem mező, de ekkor, az egyik pokrócon kiszúrt két ismerősnek tűnő kislányt. A szeme tovább vándorolt a mögöttük lévő pokrócra, és ott felismert valakit. Középiskolás irodalomtanára volt, aki egyszer váratlanul beszedte az egész osztály füzetét, hogy megnézze, ki mennyit ír le az órából. Fojfer úréban nem sok minden állt, ami a kötelező irodalmat illeti, inkább fiatalkori lázadó versek, és a tanár úrról, meg Edgar Allan Poe-ról készült karikatúrák voltak többségben. Még most is emlékszik, hogy teljesen be volt rezelve, hogy ebből mi lesz, ám nagy meglepetésére a tanár úr, amikor kettesben voltak, bátorító szavakkal illette a rajzait és verseit. Azt mondta, van benne tehetség. Fojfer úr persze sohasem gondolta így, de azért sokszor eljátszott a gondolattal, hogy a többi versét is megmutassa a tanár úrnak. Újabb társaságot szemelt ki, közvetlen az irodalom tanár mellettit.

– Ez nem lehet! – képedt el. – De hiszen ezek..

– Így van – fényeskedett a kísérő – minden pokrócon ülő társaság az életed különböző lehetőségeit magában foglaló egészet jelenti, az azt meghatározó résztvevőkkel. Most pedig válassz egyet, és ülj le közéjük.

Fojfer úr hezitált. Ezek rengetegen vannak, gondolta, és nem is ismerem mindet, csak szegről-végről. A legtöbbjükre alig emlékszem. Tiszta ciki..

– Ne aggódj. Különben is, mi tart vissza? Már halott vagy.

– Ja, igen, valóban. De hát mi változik meg attól? Jó, rendben.

Azzal Fojfer úr megindult a piknikezők felé, és léptei közben a szemével úgy pásztázta a Mezőt, mint egy egerészölyv, akinek a sógora fiókáit is etetni kell, mert meglépett egy énekesmadárral.

Egyszerre megtorpant! Szinte villámot látott, és talán még a hangját is hallotta: Bumm-Reccs!!!! Az a lány a buszról! Uramisten, mennyit őrlődött két éven át, húsz évesen, minden csütörtök este, mikor fakultációról hazafelé a buszon mindig ugyanazzal a lánnyal utazott. Micsoda csodálatos teremtés volt. És most itt ül egy perzsaszőnyegen a fűben, egy csapat vihorászó fiatal közt.

– Indulj! – ontotta egyszeriben minden sejtjéből a fényember, vagy ki, ellentmondást nem tűrő hangon, vagy min.

Fojfer úr lába megindult. Egyenesen a leány és társaságának szőnyege felé haladt, és mindeközben megváltozott az öltözéke, még hullámos, dús haja is visszanőtt.

Ott állt a csapat mellett, és a lányra bámult. Szép lassan mindenki észrevette. A leány sötétkék, fehér virágmintás lenge blúzban, és napsárga, könnyed szoknyában ült a szőnyegen, mindkét térdét egy irányba fektetve, és Fojfer úr fiatalkori mására nézett fel, ragyogó és kíváncsi nagy, barna szemekkel. Sötétbarna haja válla alá ért, homlokának közepétől csak egy centiméterrel volt arrébb választéka, és selymes hullámokban simogatta gyönyörű arcát.

Fojfer úr e látványtól egy pillanatra teljesen berezelt. Egy árva gondolat nem jutott eszébe. Tudta, hogy most mondania kellene valamit, legalább azt, hogy helló, vagy sziasztok, de elvesztette a fonalat, és fogalma sem volt, mi történik épp.

– Szia, mit nézel? – szólt a leány.

Fojfer úr észbekapott. Ez egy álom, gondolta. Ja, nem, a halál. Akkor jó. Tettek Mezeje, meg minden, mi is van, miért is, ja igen!

– Szia! Mátyás vagyok, és a barátaimmal ücsörgünk épp annál a pokrócnál, látod? És ahogy megláttalak, azonnal felismertelek.. azok a csütörtök esték, a buszon, azok a nyavalyás különórák, hogy mennyire utáltam, és szóval, hogy… csak annyit szerettem volna neked elmondani, hogy mindennek ellenére temiattad mégis vártam a csütörtök estéket.

– Igen, emlékszem rád. – mosolygott a lány.

Ebben a pillanatban Fojfer úr szeme elől eltűnt a Mező, és emlékek pókhálója jelent meg a tudatában. A lány, a barátai, a szülei, közös fesztiválok, kocsmázások, kirándulások, tanulás, csókolózás, szerelem, fájdalom, veszekedés, hogy akkoriban mennyire vágyott siklóernyőzni, és milyen különös, a lány bátyja siklóernyő oktató volt, így kezdhette el áron alul a képzést. Az ernyős csapatban pedig egy másik lány, majd új iskola, új város, új barátok, új lakás, másik lakás, egy kisváros, új állás. Mindent olyan tapasztalatként érzett a zsigereiben, mint valós emlékeket, és velük együtt a megjárt úton megélt és megszerzett leckék is mind ott voltak a szívében. Boldogság és szomorúság kényes és elválaszthatatlan vegyülete kavargott benne, mint egy másik élet, amit azután élt meg, amit épp most hagyott hátra.

– Láthatod most, hogy mit hagytál ki, mit kaptál volna meg, és mit nem, ha a félsz helyett a tettek mezejére lépsz – jelent meg a fény. – Láthatod, hogy minden vágy mögött egy lehetőség rejlik, egy másik ösvény. Egy ösvény, melynek választásától a félelem tántorít vissza bennünket, de amely ajtót nyit az olyan dolgok felé, amikre áhítozunk, azért, hogy megtapasztaljuk, ami épp osztályrészünk.

Fojfer úr egy puha fotelban ült, és legutóbbi élete végén töprengett. Vegetálásnak érezte azt az élethelyzetet. A rohadt meló, a rohadt város, a rohadt magány. Komolyan csak egyetlen dologra vágyott, egy jakuzzira egy felhőkarcolóban, ahogy a filmeken látni. Röhejes egy kívánság, de neki ez kellett. És aznap este, mikor úgy igazán, mélyen elgondolkozott azon, hogy mind ennek mégis mi értelme, a boltban a kasszánál megint úgy érezve, hogy túl sok mindent vett, és újra kicsit mínuszba kerül hó végére, valami lejárt benne. Kivitte a szatyrokat a parkolóba, betette a kocsiba, beült és a körút felé indult el. Az a másik irányban van, nem haza.

A csillogó kaszinó, ami mindig is úgy taszította, most vonzotta már messziről, mint molyt a mécses. Pénzköltés, mert muszáj? Egészen eddig. Mert most a mocskos pénzt azért fogja költeni, hogy jól érezze kicsit magát. Parkoló, zseton, ital.

Így ismerkedett meg a három fickóval, akik valamilyen furcsa oknál fogva haverjukká fogadták őt néhány óra alatt. Talán ez volt a sorsa.

Fojfer úr már nem Fojfer úr. Nem tudja, mi a neve. Nem is tudja, mi az a név, hogy hol van, és azt sem, hogy mikor. Azt sem tudja, mi az a mikor és hol. Semmiről sem tud semmit, csak azt, hogy éhes és fázik. Egy kebel éhséget legyőző ígérete ring apró arcocskája előtt.

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Céltalan-szimfónia

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak.

Fecskefarkú

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel.

A halogatásról

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Kékes szálló

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg…

Az idő koldusa

Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This