Nincs most múzsám

Nincs most múzsám, mikor is volt,
Hogy legutóbb porig hajolt
Serény szívem, s ott sóvárgott,
Ácsingott, és onnét vágyott
Legalább egy, csak egy pillantást,
Mint ópiumos egy szippantást.

Megvan annak, úgy emlékszem,
Vagy negyvenöt holdtöltéje:
Tüzelt, hogy megsebesítsen
Bűbájos ezüst tölténye,
Fürkész vágyain könnyítsen,
S markába gyűrjön fölénye.

Gyermek voltam, naiv lélek,
Hű rabja leheletének.
Szemeiben titkos erő,
Bűvös nyelve, míly megnyerő,
Nemes szíve, kevert vére
Forrtak tüzes aktust kérve.

És azóta egy szépség sem
Kísért meg, hogy szívem vétsen,
Újra nagy kortyot merítsen
Az epekedés lángtavából,
Ne tanuljon a hibákból,
Epedjen a bolond jámbor.

Azaz mégis, volt egynéhány,
Egy-két régről maradt vénlány,
Kiket újra környékeze
Szívem reményteli tüze.
Ám azok elhajták megint,
S ma nem bánja már, csak legyint.

De most figyelmezz, te jó szolga!
Volt-e uraságodnak ily dolga:
Nincsen nő, ki szítsa búját,
Orrának dörgölje báját,
Jőnek mégis fennkölt napok,
Költeményekkel versszakok.

’19/11/20