abc

Ami a könyvből kimaradt

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Mágia

Nyolc-tíz éves korom körül még feltaláló is akartam lenni, mert az akkori eszemmel mérve fantasztikus csapdákat, és úgynevezett élet-könnyítő mechanikákat találtam ki tapadókorongokkal és mindenféle madzag-rendszerekkel. A csapdáknak mindig az esett éppen áldozatul, aki először belépett a szobába, érthető hát, hogy ilyen jellegű sikereimnek is csak egyedül én örvendtem.

Ebből következett aztán, hogy úgy gondoltam, a fortélyaimat magasabb szintre kell emelnem, tehát mágusnak állok.

Hogyan is maradhatott volna ki az életemből a bűvészet? Egy időben, mint sok gyerek, én is a varázslás megszállottja lettem. Nem tartott sokáig, mert nem sok sikerélményem volt, de ez a periódus amilyen rövidnek bizonyult, éppen olyan intenzív is volt.

Édesanyám be is íratott egy Silva-féle agykontroll tanfolyamra, mert második számú példaképem Rodolfo lett, és ámulatba ejtve, visszatartott lélegzettel néztem végig David Copperfield mágikus műsorát a tévéképernyőtől harminc centire, hogy azután órákat töltsek a szobámban a padlón, háton fekve azon való fáradozásomban, hogy felemelkedjek a levegőbe.

Az agykontroll tanfolyam nagyon érdekesnek és hasznosnak bizonyult. Legnagyobb sikeremnek azt könyveltem el, ami hónapokkal később, egy táborzáró utcabál után tartott tombolahúzáson történt. Úgy döntöttem, hogy én is veszek egy tombolajegyet, és nyerni fogok valamit. Amikor azonban megvettem, láttam, hogy azon a szám mellett még egy rajzfilm figura is szerepel. Akkor már jó ideje szerencseszámomnak tekintettem a négyest, és a jegyemen ez a szám állt, a Vízipók Csodapókkal párosítva. Értetlenkedésemre a nénik azt felelték, hogy nem elég csak a szám, de a rajznak is egyeznie kell a sikerhez. Ez kissé elkedvetlenített, mert úgy éreztem, hogy átvertek.

A tombolahúzásra késő este került sor, és kész tömeg verődött rá össze. Erőteljes kételyeim ellenére a tombolajegyem sorszámát égi jelnek tekintettem, és összeszedtem minden erőmet, hogy összpontosítsak.

Míg a záróbeszédet és köszönetnyilvánítást tartották, én ott álltam a tömeg közepén, és csukott szemmel kántáltam: „Vízipók négyes nyerni fog, Vízipók négyes nyerni fog!” De olyan sokáig húzták a beszédet, hogy a szüleim feladták, és hazamentünk még mielőtt a sorsolás elkezdődhetett volna. Nagyon csalódott voltam.

Másnap aztán, miután a sorsolást a szüleim kollégái bonyolították, véletlen megtudtuk, hogy a különdíjat nem vette át senki, és mikor rákérdeztünk, mondták, hogy a Vízipók négyes az. Mondanom sem kell, milyen végtelen eufória öntött el, de sajnos ezzel az érzéssel is egyedül voltam, mert természetesen senki sem hitte el nekem, hogy ez azért történt, mert én így akartam. Érdekes módon sosem jutott eszembe ezt a képességet, mondjuk, lottózással kamatoztatni, de annál sokkal jobban lenyűgözött önmagában a jelenség misztikuma, semmint hogy önös érdekekkel összekössem. Másfelől pedig valahogyan minden ilyesmihez szükségem volt az emberek támogatására. A környezetem pedig sokszor szenvtelenül, és még többször kétkedve állt az ehhez hasonló esetekhez és az ötleteimhez, így aztán gyorsan elfelejtettem azokat.

Bár David Attenborough-nak még most is nagy rajongója vagyok, annak idején azonban, ahogy idősebb lettem, valami megváltozott az iskolai hozzáállásomban, és a természettudományos tárgyak elméleti része irányában egyre kevesebb érzéket, s így múló érdeklődést mutattam. Ezután pedig, mivel repülni sem sikerült, jó darabig nem tudtam, mihez kezdjek. A tombolán nyert különdíj pedig, mielőtt magammal vittem a városba, majdnem tizenöt évig állt érintetlenül a szekrényben, mert a munkával együtt a kávé is felkerült a rossz szokásaim közé. Egy csinos kis porcelán kávéfőző volt az. Nem mondom, hogy ideális egy tízéves gyereknek, de nekem akkor az volt a nyeremény, hogy sikerült a varázslat.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mielőtt még a városba költöztem volna, hogy egy olyan pályán kezdjem meg dolgos hétköznapjaimat, amiben én, egy ilyen ábrándos merengő, álmaim munkáját láttam, történt egy s más említésre méltó, ami ide vezetett.

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Artus

Sosem volt vele semmi gubanc, mindig mindenkivel kedves volt, sosem panaszkodott semmire. Amolyan világbéke lelkületű figura, úgy huszonöt körül lehetett, és úgy nézett ki, mint valami művészlelkű rockzenész.

Bevágott ajtók

Mígnem egyszer rajtakaptam magam, hogy ugyanezt csinálom. Ez tett be. Az kizárt, hogy én így éljek! – kiáltottam.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This