abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Kékes szálló

 

 Úgy alakult, hogy Gáborral csak ketten indultunk el Mátrafüredre kirándulni, egy hetes nyaralást tervezve. Azonban, mint kiderült, el sem fértünk volna többen a szálláshelyen, míg az infó az volt, hogy bőven van hely hat embernek is. Ettől függetlenül viszont kényelmes kis üdülő volt, egy ikerház egyik fele. Két embernek pont elég.

Szombaton érkeztünk, a túrát a Kékesre hétfőre terveztük, és addig körbenéztünk a faluban, ettünk a szállással szemben lévő Benevár étteremben, vásároltunk Gyöngyösön, és a többi.

Hétfőn már eleve későn keltünk, de nem siettünk el semmit. Átmentünk Gyöngyösre a hipermarketbe megvenni az egy heti sört, némi kaját és egy üveg tequilát.

Ezután Nagyréde felé vettük az irányt, hogy megnézzük a bormúzeumot. Nem volt messze, körülbelül húsz perc kocsikázás után meg is érkeztünk a pici faluba, ahol semmi jel sem utalt bormúzeumra. Elhagytunk egy pálinkafőzdét, aztán az első kereszteződésnél egy kézzel mázolt táblán egy nyíl mutatott balra, fölé pedig „Borospince” volt kaparva. Befordultunk hát, majd egyből újra balra, ahol embereket láttunk beszélgetni.

Kiszálltam és odaléptem hozzájuk megkérdezni, hogy hol találjuk a bormúzeumot. Sandán méregettek, nemigen szerettek, de az egyikük, egy nagyobb darab fickó mordult és visszafelé bökött az ujjával, amerről jöttünk. Visszahajtottunk, és a dombtetőn a két-három helyes parkolóban álltunk meg. Szép kilátás nyílt a szőlőföldekre és az alattunk elterülő falura.

Ekkor érkezett meg az aznapi balszerencsék sorozatának legkorábbi befutója. Ahogy szálltam ki a kocsiból, a táskám pántja beakadt az ülés alján lévő, széktávolság-állító karba, és kirántotta azt a kezemből, ami úgy kétarasznyi magasról a betonon landolt, de ez elég volt neki: emeltem felfelé, és mintha kancsóból öntöttem volna, csurgott belőle az áttetsző nedű. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a táskámban lévő tequilás üveg nyaka levált a hasától, mintha csak egy karddal nyakazták volna le. Két másodperc alatt folyt ki a szöveten keresztül a földre az összes. Azonnal benyúltam, de már csak az üres, nyakatlan (nyakalatlan) üveget vettem ki. Meg a nyakát, bontatlan kupakostól.

Emiatt mindent kidobáltam a táskámból, zseblámpát, pénztárcát, papírokat, és egyebet a hátsó ülésre. Az összes cucc – beleértve a táskát, és kisvártatva az egész autót is – átható agávépálinka illatot árasztott. Az üres táskát kiterítettem a motorháztetőre, hadd száradjon, mi pedig a bejárat felé vettük az irányt.

Nem volt nyitva, a kerítés mögött viszont egy idősebb fazon ácsorgott; nem tudom mit csinálhatott, de mintha nem teljesen lett volna képben. Megszólítottuk és megkérdeztük, hol a bormúzeum. Ő pedig azt felelte:

– Bormúzeum? – négy-öt másodperc csend, mintha nem értette volna a kérdést, vagy fogalma sem lenne, miről beszélünk. Aztán újra megszólalt, megtalálhatta a gondolatmenet fonalát:

– Az hétfőn nincsen nyitva.

Remek, akkor ennyit a bormúzeumról, menjünk vissza és találjuk ki, mi legyen.

Az autónál megálltunk csodálni a tájat. Karnyújtásnyira kezdődtek a szőlősök párhuzamos sorai, amik engedelmesen és zöldellve futottak végig a lankán egész messzire. A visszafelé vezető út lebukott a domboldalon, mögötte a messzi háttérben a falucska pirostetős foltjai tarkították a tájat. Fotóztunk és gyönyörködtünk, majd visszaültünk az illatos autóba, és Mátrafüreden szálltunk csak ki.

Akkor hát ebédeljünk és tervezzünk! Átmentünk az étterembe enni, mert már bőven elmúlt az ebédidő. Szikrázó napsütés, harcsapaprikás kapros túrós csuszával, korsó sör, és Al Capone szivarka. Kis pihenés és emésztés után fizettünk, és a kerthelyiségből kilépve átmentünk az úton megnézni, mikor megy fel busz a hegyre, mert a terv az volt – és a legtöbb turistáknak tanácsokat osztogató szórólapon és leírásban is ezt ajánlják –, hogy busszal felfelé és gyalog lefelé.

Ahogy nézegettük a buszmenetrendet, megjelent mögöttünk egy busz „Kékestető” felirattal. Természetesen nem szálltunk fel, mert nem volt nálunk sem táska, sem térkép, se semmi, amit ajánlatos elvinni egy túrára. A következő busz viszont csak két órával később, ötkor ment. Mi viszont eltökéltük, hogy még aznap felmegyünk a hegyre. Oltári hülyeség volt.

Visszamentünk a szállásra, hogy elüssük az időt. Én olvastam a kerti hintaágyon, Gábor pedig zenéléssel foglalta le magát.

Összeszedtük a cuccot, de nem akartunk sok mindent cipelni, mert mégiscsak egy túrára készültünk, és mindenki tudja, hogy nem jó a plusz súly. Én egy pulcsit tettem a táskámba a kaja és víz mellé, talán olyan megfontolásból – mert marhameleg volt –, hogy a hegyekben a fák alatt hűvös lesz és én igencsak fázós vagyok. Lementünk a buszhoz, és vártunk.

Újfajta távolsági túrabusz volt, drágított is a buszjegyen, de negyed óra alatt fenn voltunk a szanatóriumnál.

Körbenéztünk a hegyen, fotózkodtunk a kőnél, lenéztünk a sípályán, ami nyáron a legkevésbé sem látszik annak, csak a vasállványzatok, kábelek és drótok utaltak rá. Megnéztük a tévétorony-kilátót is, de drágának találtuk a belépőt, ezért nem mentünk fel.

Elővettük a térképet és megnéztük, melyik turista útvonal vezet az Erzsébet sziklánál található „szép kilátás”-hoz. Az egyértelmű útvonalak egyike sem azt a jelzést mutatta, ami nekünk kellett, ezért körbejártuk a terepet. Gábor bement egy lepukkant viskó mögé, talán télen üzemelhet benne valami, de ez is kétséges, majd visszakiáltott, hogy megtalálta a jelzést egy fán.

A hangja irányába néztem, és valóban homálylott egy kihagyás a sűrű gazosban. Odaléptem, és egy elrejtett, egylábnyi csapáson keresztül jutottam ki Gáborhoz, ahonnan már nyilvánvaló volt, hogy ez az ösvény nem tartozik a legnépszerűbbek közé, de szép nagy fák közt és nyílt terepeken keresztül vezetett. Egy pillanatig sem haboztunk, hogy elinduljunk-e rajta, hát nekivágtunk. Ettől kezdve a fákon és sziklákon látható színes turistajelzések váltak állandó társainkká egy egész napon át.

Viharok, villámok és egyéb természeti jelenségek keze nyomán kettéhasadt fatörzsek között vitt az utunk. Szomszédjukra támaszkodó súlyos fabehemótok keserítették meg szerencsésebb társaik életét, ahogy én láttam, még a hegyet-völgyet rázó irgalmatlan recsegést is hallani véltem, ha ezeket a narancsbélű, harctéri fákat néztem.

Hamarosan egy rom tűnt fel az út jobb oldalán. Közelebb merészkedtünk, és mikor bizonyos volt, hogy senki sem lakja, hátramentünk, hogy felmásszunk a vaskos, csavarodott gyökerekkel benőtt régi lépcsőn.

Ekkor a rom tövében növő méretes fa lombjából ezer meg ezer apró, fehér szárnyú rovar ömlött elő. A délutáni nap sugarai pont megvilágították az ezernyi röppencs ezüstszínű ijedelemtáncát. Fantasztikus látvány volt.

Talán egy klub lehetett – tanakodtunk. Elég tágas volt, két emelettel és egy jókora erkéllyel. A kidőlt-bedőlt falakat most különféle ízes és ízetlen, de leginkább ízléstelen falfirkák díszítették. Feljutva a belső lépcsőn az egykori padló, illetve plafon helyett kopasz bordákként kilátszó foghíjas gerendák meredeztek vörösen és korhadtan a falból. Nem kockáztattuk a rájuk lépést.

Visszatértünk hát megkezdett ösvényünkhöz, majd néhány gerinc és völgy lejárása után ki is értünk az Erzsébet sziklához. Egy kövön nagy kereszt állott, felmásztunk, hogy megnézzük magunknak a térképen jelzett „szép kilátás”-t.

A valóság azonban az volt, hogy a magas és sűrű fák derekasan takarták a kilátás jó négyötödét, ezért csak egy keskeny sávban láttunk ki az opálos zöld, ködös dombokra, ami viszont valóban nagyon szép volt.

A buszra várva kidolgoztunk egy tervet, ami szerint innen visszafordulva nem a Kékestető felé vesszük az irányt, mint a jól idomított erdőjárók, hanem levágunk egy kis részt azon a rövid szaggatott vonalon haladva, amit a térkép jelez. Ez majd belefut egy újabb, források és patakok mellett elhaladó turistaösvénybe.

Meg is találtuk az egyértelmű hármas elágazást, melynek középső útján érkeztünk a tetőről, jobbra egy más színnel jelölt ösvény indult, balra pedig a mi kis jelöletlen szaggatott vonalunk. A helyszínen látszott, hogy nem sokan választják, ugyanis derékig érő gaz nőtte egész szélességében. A legkevesebb aggodalom nélkül indultunk el rajta.

Az eddigieknél is szebb, vadregényesebb tájon vitt az ösvény, látható és érezhető is volt az emberi jelenlét nyomainak alábbhagyása.

Úgy néztük a térképen, hogy ezen a szakaszon kábé tíz-tizenöt percet kell majd sétálnunk, hogy beletorkolljon abba az útvonalba, ami visszavisz minket Füredre.

Teljes nyugodtsággal merültünk bele az erdőbe, sziklákba, és úgy az egész természet nyújtotta békébe. Csak sétáltunk, lassan, hallgattuk a neszeket, beszívtuk az illatokat, csodáltuk a színeket.

Elővettük a táskákból a dobozos sört és a szivarkát, hogy némi városiasságot csempésszünk az erdei manók mindennapjaiba. Ekkor derült ki, hogy bizony nincs nálunk tűz, mert Gábor nem tett el, én pedig mindent kipakoltam a táskámból a tequila miatt, amiket aztán persze törvényszerűen nem tettem vissza.

Jajveszékeltünk rajta egy-két sort, viccből még tüzet is próbáltunk csiholni, de nem gondoltuk mi komolyan, természetesen nem is lett belőle semmi.

Ekkortájt ocsúdtunk fel, hogy hiszen nekünk már rég ki kellett volna érnünk a jelölt turista útvonalra. Elővettük a térképet, néztük, de nem értettük, hogy miért nem futottunk még bele az ösvénybe. Úgy döntöttünk, megyünk még egy kicsit, de tíz perccel később sem találkoztunk semmiféle torkolattal.

Ez volt az a pont, amikor vissza kellett volna fordulni. Mi nem ezt tettük.

Kitaláltuk, hogy letérünk arról a csapásról, ami idáig elhozott, mégpedig olyan formán, hogy kilencven fokot balra fordulva toronyiránt, lefelé a hegyről a susnyásnak vágunk neki. Nem éreztük, hogy ezzel a lépéssel a „még menthető eltévedésből” a „totális eltévedés” állapotába süllyedtünk, de úgy voltunk vele, hogy biztosan kilyukadunk egy turista útvonalra, amit a térképen kikeresve beazonosíthatunk, és minden jó lesz.

Egy vízmosásra bukkantunk, de víz nem folyt benne, csak a hordalék, ágak és falevelek egy irányba tartásából és rendezettségéből lehetett sejteni, hogy esős időben erre tör utat magának a víz a hegyről lefelé.

Lendületes trappolással kerülgettük a cserjéket és sziklákat, de aztán le kellett lassítani, mert egyre nehezebb lett a terep, amikor is egyszer csak hatalmas kilátás nyílt a fák közt. Töredezett sziklákkal és korhadt fákkal kirakott meredek szakadék peremén állva nézhettünk le az alattunk elterülő tájra. Két hegyláb, egy völgy, és messze a sík vidék. Láttunk kisebb víztározó tavakat, erőművet és falvakat, az egész látképet pedig a lábunk alatt lévő hegy mögött lebukó Nap festette narancssárgára. Talán az aznapi utolsó nyugodt percünk volt ez.

Továbbindulva egyre kevesebb földből kiálló sziklát kellett kikerülni, és egy viszonylagos gerincen haladva kétoldalt mind közelebb ért a lejtő, mígnem egy olyan helyre értünk, ahol megszelídültek az ívek, zöldebb és zsengébb fű nőtt a fák alatt. Tőlünk ötven méterre lefelé összeért a kétoldali lejtő, azon túl pedig valamiféle emberi tákolmányt láttunk.

– Nézd! – súgta Gábor. Egyszerre vettük észre, hogy vagy fél tucat őz tanyázik a csomópontnál. Leguggoltunk, Gábor fél szemmel már fényképezőgépén át nézte a rudlit, az objektív automata motorja percegett.

– Egy vadetető – suttogta megint.

Ekkor leérhetett a szagunk, mert az állatok egyesével magasra emelték fejüket és egyszerre iramodtak egy irányba, be az erdőbe. Felálltunk és elindultunk lefelé. Az alattunk lévő kisebb gerincet hajtűkanyarban ívelte körbe egy szabályos sáv, két párhuzamos kitaposással a közepén.

– Hisz ez egy erdész út!

– Á, meg vagyunk mentve!

Leugráltunk az útra, és miután megvitattuk, hogy merre induljunk el, szép nyugodtan leültünk az út szélére és megvacsoráztunk a magunkkal hozott elemózsiából. Közben néhány őz tőlünk öt méterre zúgott le a hegyről, szelte át az utat és vágott be a völgyet kitöltő erdőbe. Az jutott eszünkbe, milyen kellemetlen lenne nekünk is és az őznek is, ha pont ott próbálkozna ugyanezzel, ahol épp ülünk.

Megindultunk abba az irányba, ami egy nagyobb ív megtétele után azon falvak felé vezetett, amerre tartani szándékoztunk. Az út szerpentinszerűen haladt völgyeket kerülve a hegy oldalán. Elsétáltunk egy forrás mellett is. Meglepő volt, hogy a víz egy betonnal körülépített, körülbelül húsz centi átmérőjű vascsövön át érkezett a hegyből. De mivel mindketten tősgyökeres alföldi gyerekek vagyunk, békésen tudomásul vettük és elfogadtuk, hogy ennek már csak így kell lennie: az ember segít a víznek megérkezni.

Legalább fél órája trappoltunk az erdész útvonalon, mikor először aggódni kezdtem az időt illetően. A levegő hűvösebb lett valamicskét, az ég kékebb, de a fák közt a szürkület még lustán, de már éhes kíváncsisággal méregetni kezdett bennünket. A Napot már nem láttuk, és semmi jele sem volt egyetlen felismerhető turistaösvénynek sem, de az út sem vezetett el minket sehová, csak kitartóan kanyargott.

Elhaladtunk egy madárles mellett, majd egy újabb, ámde jóval elhanyagoltabb vadetetőbe botlottunk, aminek közelében meglehetősen erős szag terjengett. Nem ismertem a vadállatok szagát, de mintha ösztönből fakadt volna a felismerés, rögvest tudtam, hogy ez nem lehet más. Az éj fenyegető közeledésével pedig ez lassan az ő területükké lesz.

Ekkor, ahogy a félhomályban áthaladtunk ezen a területen, valami nagyon érdekes és borzongató érzés telepedett a nyakamba. Más energiák uralkodtak ott. Olyanok, amiknek mibenlétéről halvány sejtelmem sem volt. Mintha egy láthatatlan függönyön át a színfalak mögé kerültem volna, de a sötétben tapogatózom. A tudás hiánya egyfajta fojtott pánikba taszított, mert semmit sem tudtam biztos tényekkel magyarázni. Ennek ellenére tudtam uralkodni magamon, és kiélesedett minden érzékszervem. Annak is tudatában voltam, hogy lesz, amit csak odaképzelek és meg kell őriznem a józan eszem, hogy mérlegelni és elemezni tudjak. Ezekkel, az akkori lényem alapját képező érzésekkel folytattam hát utamat. Gáborra néztem: higgadt volt, semmiféle aggodalom nem látszott rajta. Ez elég volt ahhoz, hogy gondolatban képen töröljem magam, és az élénk fantáziámat kezdjem el dorgálni az állapotom miatt.

De ami eztán jött, valahogy nem akaródzott a fejembe férni. Az út egy ponton elfogyott. Úgy, ahogy mondom. A talpunk alatt még út, az orrunk előtt pedig sűrű, sötét erdővel borított meredek hegyoldal. Közelebb mentünk, de már egyértelmű volt, hogy az előbbi vadetető volt az út célja, csak valami érthetetlen okból folytatódott a hegyig, de hiába kerestünk folytatást vagy lehetséges alternatív átjárót, semmi ilyesmire nem bukkantunk.

Ekkor ledöbbentem. Az égre néztem, és egy-két korán kelő csillag már átmosolygott a lombkoronák között. Majd a vissza irányba fordultam, azt pedig mérges, sötét vákuumnak láttam.

– Na, ne – szólaltam meg elhűlve. – Most komolyan vissza kell fordulnunk?

– Hát, nagyon úgy tűnik – vigyorgott Gábor.

– Ó, bazdmeg… – feleltem. – Na, húzzunk!

Megindultunk visszafelé, bele az őrületbe. Kivert a veríték a gondolattól, hogy újra át kell mennünk azon a helyen, és hogy miközben azt sem tudjuk, hol vagyunk, hosszú utat kell megtennünk a sötétben. Ideges lettem, és átkozódtam, hogy hogy a jó francba kerültünk ilyen helyzetbe. De azt tudtam, hogyha ezen lovagolok, csak egyre mélyebbre hajtom magam a feszültségbe, és az a legrosszabb, amit tehetek. Próbáltam lenyugodni és elhinni, hogy nemsokára kijutunk innen, bár ez egyre nehezebb volt.

Elhagytuk a madárlest, és az erdőn át megláttuk az út kanyar utáni folytatását. Hogy időt nyerjünk, keresztülvágtunk a bozóton, és bár nem láttuk, hová lépünk, erős iramot diktáltunk.

Kiértünk az útra, és sietős léptekkel indultunk visszafelé. Elhagytuk a forrást és egy-két kanyarulat után visszatértünk a vadetetőhöz, ahol legelőször találtunk az útra. Feljebb mentünk a lankásra és egy kőre ültünk, hogy pihenjünk egy kicsit, és megbeszéljük, hogyan tovább.

Én – akármennyire is nem tudtam, hová vezet – a továbbsétálást hajtottam az erdész út másik irányába, mert mindig is utáltam várni, és nem egyszer sétáltam már át éjszakákat. Jobban érzem magam tőle, és bár nemigen hittem, hogy három-négy órán belül kövesútra érünk, addig is haladunk, míg telik az éj. Gábor viszont azt javasolta, hogy telepedjünk le itt, mert szerinte nem sok értelme van már továbbmenni, főleg nem az ellenkező irányba. Nekem eszem ágában sem volt ott tölteni az éjszakát, úgyhogy azt kértem, legalább próbáljuk meg a másik irányt, mert nem tudhatjuk hová vezet.

Így hát visszabukdácsoltunk, és nekivágtunk az erdész út ellenkező irányának. Ekkorra már teljesen besötétedett, és én nagyon bántam, hogy a holmikkal együtt a zseblámpát is kipakoltam a táskámból.

Abban a pillanatban, ahogy elindultunk, úgy négy-öt méterről velőtrázó, morgással keveredett horkantás szerű hang fagyasztotta meg a vért az ereinkben. Súlyos dobogást és ágak reccsenését hallottuk hozzánk nagyon közel.

Ekkor egyszerre nagyon sok minden játszódott le bennem: hogy milyen váratlan helyzeteket hoz az élet; hogy ez most tényleg megtörténik-e; hogy mit fogunk eztán csinálni; hogy miért indultunk el ilyen későn, és hogy miért tértünk le a térképen jelzett útról; hogy az ember micsoda magatehetetlen kis pondró a természettel szemben; és hogy most már biztos, hogy a hegyen kell aludnunk.

Fogalmunk sem volt, mitől származhatott a hang, mert egyáltalán nem ismertük a hegyek erdeinek lakóit, de az nyilvánvaló volt, hogy valami nagy. Megdermedtünk, és másodpercekig nem vettünk levegőt. Szép lassan hátrálni kezdtünk, és mert arrafelé vaksötét volt, nem láttunk semmit az állatból. Nem tudtuk, mivel van dolgunk, és nem kockáztattuk a továbbhaladást. Ahogy távolodtunk, az ágak recsegése és a dobogás is megindult, aztán mikor elég messzire értük, hátraarc és már iszkoltunk is. Két szóval megvitattuk, hogy a másik irányt ezzel letudtuk, és az etetőnél maradni is oktalanság.

Arra a következtetésre jutottunk, hogyha kóbor medve lett volna, már valószínűleg nem élnénk, és annak a filmekből ítélve egyébként sincs ilyen valótlan hangja. Biztosan szarvasbika volt, csak nem tudtuk, hogy ilyet is tud.

Eldöntöttük hát, és én rángatózva az adrenalintól vettem tudomásul, hogy visszamegyünk a madárleshez, és befészkeljük magunkat, az mégis csak jobb, mint a nyílt terepen aludni. Habár arra is gondoltunk, hogy felmászunk egy fára, ez mégsem tűnt annyira jó ötletnek. Még a végén Darwin-díjat kapunk, ha elalszunk.

Ilyen helyzetben az ember mindenre gondol. Pont aznap kóborol el valami emberevő vadállat a Mátrába távolabbi vidékről, vagy csak simán egy rossz lépés a sötétben, és megindul a szerencsétlen a szakadékba. Még az is eszembe jutott, hogy a monda szerint Zrínyi Miklóssal egy veszett vadkan végzett. De még ha nem is veszett, dunsztunk sem volt, milyen helyzetben hogyan viselkedik egy akármilyen vadállat. Annyi biztos, hogy én aggódtam kettőnk helyett is, de tény, hogy nem igazán volt ínyemre kibelezve vagy összetörve agonizálni, míg el nem jön a fehér fény.

Ahogy újra elértük a forrást, azonnal eszünkbe jutott, hogy inni kellene, és ha lehet, valahogy vinni is magunkkal belőle. Gábor villantott egyet a vakuval, hogy egy pillanatra belássuk a terepet: elég meredek volt és nagyon sziklás, de aztán a zsebemben egy félig összegyűrt sörösdobozzal szép lassan leereszkedtem a vízhez. Megtöltöttem, ittam. Újra megtöltöttem, és felvittem Gábornak. Ivott ő is, majd megint lementem és teletöltöttem, amit így magunkkal vihettünk.

Nem sokkal később ahhoz a kanyarulathoz értünk, ami már világosban is szép és nyugodt helynek tűnt. Az út belső felénél kis tisztás terült el, közepén egy nagy, lapos kővel, mögötte pedig egy sziklapárkány, amin egy fa állott egymagában. Azon túl kezdődött csak ritkásan a további fák sűrűje, felfelé. A hegyről pedig kilátás nyílott a fák fölött az alant elterülő síkságra, utakra és egy, a távolban pislákoló falura. Komikus, milyen közel voltunk, és mégis milyen távol.

Gábor felvetette, hogy ne menjünk tovább. Én már csak a madárlesre koncentráltam, mert az valamelyest elkerített volna minket, de volt bennem valami, hogy mégsem szívesen mennék vissza annak a kétes szagú, sötét vadetetőnek a közelébe. Beleegyeztem hát, hogy ott maradjunk.

Leültünk a lapos kőre, ami meleg volt, és később is, körülbelül hajnali egy-kettőig meleget is adott. Nem tartottam a legjobb helynek az alvásra, mert úgy voltam vele, hogyha a hegyről errefelé vágtázik lefelé egy csapat állat, nem vesznek észre, mielőtt a fejünkre lépnek, ahogy a párkányon leugranak. De jobb hely híján csak ottmaradtam, és ültem a meleg kövön a botomat szorongatva, amit még a Kékestető után készítettem túrabotnak.

Ekkor valahogy úgy este tíz lehetett, és eljött a pillanat, mettől kezdve egy helyben maradtunk, és vártuk, hogy a Föld szép lassan visszafordítson minket a Nap felé.

Én még órákon át olyan éber maradtam, mint a pocok, akinek vacka fölé baglyok költöztek, de leszámítva egyetlen közel kóborló őzet – amit egy vaku-villantással és „menj innen, mert aludni szeretnénk” hessegetéssel elzavartunk –, semmi más nem jelent meg aznap éjjel.

A hideg jobban gyötört bennünket. Feltámadt a szél, és mint egy bódult, óriás szellem, úgy zúgta körbe a hegyet. Bal felől indult meg a hang, a fák erősödő susogása jelezte a hegyet őrző szél útját. A morajlás egyre közelebb ért, mígnem a mellettünk lévő völgy fái is lármás zúgolódásba és engedelmes hajbókolásba kezdtek hideg szél gazdájuk érkeztén; ekkor mindketten egyszerre húztuk össze magunkat, mert a ránk zúduló didergető levegő ruhánk legapróbb résein is betalált. Én ugyan nagy hasznát vettem azon aggályomnak, ami a harmincöt fokos nyár közepén is arra sarkallt, hogy hosszúnadrágot vegyek, és vigyek magammal plusz meleg felsőt, Gábor viszont szerencsétlenségére rövidnadrágot viselt.

Figyelemre méltó hatása azonban leginkább az éjszaka lelki oldalának volt. Mikor az ember annak néz elébe, hogy hat-hét órát fog menedék nélkül, cowboyosan az ég alatt tölteni, hogy azt sem tudja, hol van – hisz bármilyen közel is volt a falu, esélyünk sem volt újabb eltévedés nélkül lejutni az erdőn át, nem beszélve a sötét miatti sérülésveszélyről –, sok dolgot számba vesz. Majd pedig szép lassan eljut gondolatmenetében bizonyos felismerésekig. Hirtelen egy csokorra való, addig észrevétlen dolgot kezd el értékelni. Amikor megéreztem ezt a magas fokú kiszolgáltatottságot, rögtön az eddig hallott megrázó történetekre gondoltam. Azokra az emberekre, akik borzasztó körülmények között élnek, a régi korokra, ahol fabatkát sem ért az élet, és azokra, akik ténylegesen hajmeresztő veszélyhelyzetből kerültek ki élve. Mert valahol tudtam, hogy semmi ez ahhoz képest, amikor valaki tényleg nagy bajban van. De nekem ennyi is elég volt, hogy górcső alá vegyem magam, és azt, hogy miért kell ez ahhoz, hogy az ember felismerje, hogy ideje nagy részében mennyi ostobaságon töri a fejét, és hogy azok a dolgok mennyire nem számítanak.

Körülbelül három óra tájt aludtam el tíz percre, mert közben sokszor néztem az órámat, hogy mennyi van még napkeltéig. Ennyit aludtam egész éjjel. Néhányszor felkeltem, és álltam egy darabig, vagy ugráltam, hogy melegedjek. Egyszer pedig a vadállatok elrettentése érdekében körbevizeltem a helyet, ahol feküdtünk. Majd végül, körülbelül négy óra körül, derengeni kezdett kelet felé az ég.

Nagyon izgatottá tett, ahogy kelt fel a Nap. A tényleges napsugár még jó ideig nem vetült ránk, de az ég szépen kikékült, s lassan eltünedeztek a mély, sötét foltok, és a környező vidék lágy, kékeszöld tónusra váltott.

Türelmetlenül felkeltem, és nézelődve vártam, hogy egyre világosabb legyen. Aztán Gábor is csatlakozott, összeszedelődzködtünk, és megvitattuk, merre induljunk el.

Háromnegyed ötkor vágtunk neki annak a turistaösvénynek, amit Gábor fedezett fel. Valószínűleg elég ritkán használták, mert nem volt olyan egyértelmű, mint a többi. Közvetlen az alvóhelyünkön keresztül vezetett egyenesen le a fák közé egy tompa gerincen. Nem volt kitaposva, de lentebb a második-harmadik fán ott volt a jelzés. Nekilódultunk és újult erővel – már amennyire ezt annak lehet nevezni – faltuk a métereket.

Sok helyütt nem volt világos, hogy merre halad, mert el-elmaradoztak a jelzések, és merthogy ritkás és rendszertelen volt a fák és bokrok elhelyezkedése, a legtöbb szakaszon semmi sem utalt rá, hogy nyilvántartott útvonalon megyünk. Többször visszafelé is kellett emiatt sétálnunk, mert úgy véltük, hogy letértünk az útról, és meg kell keresni a helyes irányt. Volt olyan is, hogy nem találtuk meg, és találomra vágtunk lefelé a hegyről egy rokonszenves irányba, gondolván, most már úgyis egy teljes napunk van rá, majd csak leérünk egyszer. De ráéreztünk a helyes irányra, feltehetően kisebb-nagyobb levágásokkal, és rövidesen egy patakhoz értünk. Az útvonal azon keresztül vezetett, és onnan jóval érthetőbbé vált, sőt még egy másikkal – vagy másik kettővel – is valahol ezen a ponton találkozott.

Követtük, amíg ki nem egyenesedett, és a terep is síkra váltott. Ezen a szakaszon néhol erőteljesen érezni lehetett az őzek szagát. Egyszer pedig előttünk tíz méterre vágott át keresztben egy. A bozótos felzörgött, ahogy a vad becsörtetett, majd elnémult. Vártunk. Mire az őz földönkívüli malacokat megszégyenítő hangon megszólalt; valószínűleg a borját szólongatta.

Az útvonal együttes egy széles, nyílt mezőre vezetett, melybe szerteágazó, ki tudja merre tartó ösvények, traktornyomok, ilyen-olyan vonalak voltak belekarcolva. Ekkor bukkant elő a hegy mögül a felkelő Nap: az itt-ott sűrű bozótossal tarkított mező aranyszínben ragyogott a derékig érő különféle fűfélék és a szélben lengedező árvalányhaj keverékétől. A látvány álomszerű volt.

Választottunk egy irányt, és azt követtük jó darabig, míg újra bele nem botlottunk a patakba. Sűrű bozótos ölelte vastagon mindkét partját, a meder pedig legalább másfél méteres mélységben kanyargott. Lemásztunk, és abban folytattuk utunkat a köveken ugrálva. Egyfelől, mert élvezetesebb volt, másfelől pedig, mert úgy gondoltuk, biztos egy település felé visz.

Sokáig követtük a patakot. Hol több víz volt, hol kevesebb. Az őzek jelenléte tapintható volt a levegőben. Mindenütt kifeküdött aljnövényzet és gazdag őzbogyó lelőhely árulkodott, szaguk pedig nagyon erős volt. Valószínűleg épp csak abban az öt percben nem tartózkodtak ott, amíg keresztülmentünk a tanyájukon.

Végül meguntuk a medret és a túloldalán másztunk ki, hogy megnézzük, arra mit látunk. Arra kellett volna lenniük a mezőre érkezésünkkor a távolban látott falvaknak, de innen nézve nyomuk sem volt.

Egy darabig azon az oldalon haladtunk, végül visszapártoltunk a másikra, a nyíltabb terepre. Újra lemásztunk a mederbe, majd a másik oldalon fel, és az eddiginél is magasabb gazok közt találtuk magunkat. Beljebb gázoltunk és néhány lépéssel később egy földútra értünk. A távolból már hallottuk egy főút összetéveszthetetlen hangját, aminek irányába még legalább fél órát gyalogoltunk, de aztán végre egy ember építette csatorna hídjánál lyukadtunk ki.

– Allahra! – emeltem teátrálisan mindkét kezem az ég felé – Megmenekültünk!

Innen már evidens volt a helyes irány, az eddigi hanghoz végre elsuhanó autók képe is társult, és két perc múlva már a köves utat róttuk nyugat felé.

Körülbelül száz métert sétáltunk, mire egy buszmegálló táblájához értünk, ami a legközelebbi település határában található épületegyüttes külső főkapuja mellé volt állítva.

Nem mondhatnám, hogy nagy volt a nyüzsgés arrafelé. Talán valamiféle elhagyott gazdaság vagy laktanya lehetett, nem igazán foglalkoztunk vele. Azt akartuk megtudni, hogy hol vagyunk. A tábla szerint ebből a megállóból Abasárra és Gyöngyösre visznek járatok.

Nagyjából egy perce nézegettük a táblát, amikor egy napszíttazöld, régi busz húzott el mellettünk. Vélhetően tátott szájjal követhettük a fejünkkel, mert körülbelül ötven méterrel később a sofőr gondolhatott egyet: lassított, megállt, majd tolatni kezdett. Nem hittünk a szemünknek.

Az öreg busz az orrunk előtt állt meg ajtajával, melynek ablakán elcsigázott és meglepett arcunkat láttam tükröződni. Az ajtó kinyílt, és a sofőr nézett le ránk csodálkozva.

– Hát maguk mit keresnek itt? Ebben a megállóban nem szállt fel senki már legalább öt éve – mondta.

Valamit habogtunk, jegyet váltottunk Gyöngyösig, és leültünk. Néztünk ki az ablakon, és baromi nyugodt voltam. Onnan visszagondolva nem volt nagy ügy, mert mégsem az Amazonas esőerdeiben vagy Szibériában tévedtünk el, de rohadtul megkönnyebbültem, és rám telepedett a súlytalan béke.

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg, és egy friss, hideg sörrel nyitottuk a keddet.

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Céltalan-szimfónia

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak.

Fecskefarkú

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel.

A halogatásról

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Rövid történet a Tettek Mezejéről

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez.

Az idő koldusa

Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This