abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

A halogatásról

(részlet a 2015. november 21-i naplóbejegyzésből)

  

… és nagyon utálom, hogy utálkozom! Elegem van abból, hogy olyan dolgok irányítanak, melyekről nincs tudomásom.

Mi az az átkozott ördög, ami azt mondatja velem, hogy most nem tudok dalokat szerezni, hangszert tanulni, írni vagy festeni, hanem majd, csak ha az életem egyenesben lesz? Olyan képet vetít elém, hogy valahol a jövőben elkövetkezik a harmónia. Ahol majd szeretni fogom a munkám és a nőm, lesz elég pénzem a kényelemhez, amikor majd nyugodt és boldog leszek. És majd akkor, a legjobb körülmények között ülhetek le a szenvedélyeimnek hódolni. De addig nem! MIÉRT NEM? Mi miatt nem? Ki miatt nem? Honnan származik ez? Semmi ilyesmit nem ismerek!

A halogatás alávaló démona ez. Aki figyelmünket csakis a jövő felé tereli. A mai ember egyik legnagyobb ellensége. De biztos, hogy ellenség ez? Hiszen saját valónkból árad, a részünk. Csodálatos ígéretekkel, csábító jövőképekkel kábít el bennünket, csak azért, hogy most ne cselekedjünk. Ennek látszólag semmi értelme. Lehetséges lenne, hogy ez csak az én esetemben zajlik így?

Az efféle viselkedést a nem gondolkodók egyszerű lustaságnak nevezik. De még a közönséges lustaságnak is oka van. Valamiféle demotiváltság, amit meg kellene fejteni. Viszont ez utóbbi teljesen egyértelműen különbözik attól, amitől én szenvedek. Számomra ugyanis a között, hogy nincs kedvem és a között, hogy várok vele, mert most nem megy, nagyon éles a határ.

Ha azt feltételezzük, hogy ez a nem cselekvésre való ösztönzés személyiségünk egy autonóm része, és nem egy rajtunk kívül álló entitás, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy olyan célja van, ami valamilyen szempontból a javunkra válik. Mi lehet hát ez?

A káros szenvedélyektől az különbözteti meg, hogy ebben nem játszhat szerepet testi tényező, azaz a szernek megfelelő idegpályák ingerlése utáni vágy.

A mentális és pszichikai rendellenességektől (mint a szenvedély- vagy kényszerbetegségek, például shopping-függőség vagy tisztaságmánia) pedig az, hogy ezek esetében egy ismeretlen forrásból fakadó vágy lesz úrrá az alanyon, majd egy ponton hosszabb-rövidebb időre búcsút int a józanész, a gátló gondolatok kikapcsolnak, és nagyfokú tudattalanság mellett megy végbe, mintegy magától, a feszültséget feloldó cselekedet, aminek idejére csakis a vágy kielégítése a cél.

Ám a közönséges halogatástól is különbözik ez, mert az többnyire kellemetlen kötelességek esetén jelentkezik. Megoldunk egy matekpéldát az idő tényezővel, hogy jelenlegi helyzetünkben megszabadulhassunk bosszantó kötelezettségünktől.

Ettől ugyan már nem áll olyan távol az én problémám, de már ezt a hagyományos halogatást sem értem. Először is a halogatásnak sem minden esetben a kényelem és a passzivitás a felbujtói. Ha például sok a teendőnk, és megítélésünk szerint adott ügy kevésbé fontos, mint a listán szereplő többi dolog, akkor a halogatás oka szimplán csak egy olyan egyéni megítélési rendszer, amellyel kategorizálunk.

Így pedig a halogatásnak is több fajtája van. Ezek pedig két fő csoportba sorolhatók: a külső, és a belső kötelesség csoportjaiba. A külső kötelesség egyértelmű. Belső kötelességnek pedig nevezzük azokat a tetteket, melyeket önmagunkért, lelki jólétünk érdekében tervezünk megvalósítani.

Érdekes tény, hogy belsőből könnyen válhat külső kötelesség, mint mondjuk egy olyan esetben, ahol egy illető belső indíttatásból eltökéli, hogy például megtanul egy idegen nyelvet, majd pedig idővel a rendszeres nyelvórára járás a belső és külső kötelesség kellemetlen elegyévé válik. Ugyanígy külsőből is válhat belső, amikor például az illető bizonyítani szándékszik.

 

Külső és belső kötelességek halogatási formái

1.

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, de többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Ennek célja a teljes passzivitás, komfortérzet. Esetében a bűntudat általi szenvedés mértéke a fennmaradó idő mennyiségével fordítottan arányos. A teljes passzivitás, mint cél, magában foglalja a mentális passzivitást, melynek szintén célja van: a negatív töltetű emlékek kizárása, a levertséget okozó gondolatok elkerülése, és egyben a kötelesség időleges elfeledése is, satöbbi. Szinte mindenkori velejárója a tudat és a figyelem szándékos elterelése különböző eszközökkel. Feltehetően a lustaság viselkedésformájának fő okozója.

Mindkét csoportba (külső és belső) beletartozik.

 2.

A halogatás második formájánál egyéni megítélésünk a perdöntő, mellyel mind hátrébb kerül a sorban a számunkra legkevesebb élvezetet jelentő cselekedet. Ez esetben pedig az ok önmagunk kényeztetése.

Mindkét főcsoportba besorolható.

3.

A harmadik fajta oka a másoknak való megfelelés. Itt a bűntudat nemigen játszik szerepet, legfeljebb némi bosszúság, mint utólagos érzelem, amiért a más által kiszabott feladat kevésbé tűr halasztást, mint saját tevékenységünk.

Egyértelműen a külső kötelesség csoport tagja.

4.

A negyedik esetben a félelem az ok. Félelem az ismeretlentől, a kiszolgáltatottságtól, a következményektől. Ennek esetén sok esetben a halogatás évekig, de akár egy egész életen át is eltarthat.

Mindkét főcsoportba besorolható, de jellemzően inkább a belső kötelesség csoportjába tartozik.

 5.

A halogatás ötödik, és egyben utolsó változatának – mely tekinthető akár az első egy alfajának is – kiváltó oka a cselekvés módjának nem ismerete miatt érzett tehetetlenség, aminek fokát még az eredmény minőségének kérdésessége is tetézi.

A kötelesség ez esetben olyan problémát állít az alany elé, melyet legelső ítélete szerint nem képes megoldani, vagy legalábbis olyan nehéznek vagy bonyolultnak talál, hogy ez azonnal kedvét szegi. Ennélfogva tehát sok esetben az embert maga a megoldandó probléma sodorja a rossz közérzet pókhálójába. Annak bonyolultsága miatt legszívesebben nem is gondolna rá, és ezzel kész is az ördögi kör, emberünk kétségek közt vergődve a legkülönfélébb kifogásokkal áll elő.

 Ezen utolsó válfajhoz lenne néhány gondolatom. Mégpedig, hogy nos, mire jó mindez? Mi okozza ezt bennünk? Mi különbség van erről vagy arról a dologról való gondolkodás között?

Mert például egy ilyen esetben, míg kedvenc tudományos témánkról, vagy más dimenzióbeli világokról, vagy akár szerelmünk tárgya mimikájának minden részletéről a legkisebb nehézség nélkül, vígan elgondolkodunk, addig a Damoklész kardjaként fejünk felett lebegő feladatunkról, problémánkról nagyon nehezünkre esik.

Mi az, ami megakadályoz bennünket abban, hogy elsőre, és egyetlen zokszó nélkül, elszántan meginduljunk a probléma megoldásához vezető úton?

Az emberi elmének, úgy tűnik, van egy irracionális része, ami mintegy próbatételként, akadálypályaként, nehezítésként az utunkba áll, és igyekszik megfosztani bennünket azon valónktól, aki tulajdonképpen ott van bennünk, és a legkevesebb kétely nélkül, minden tudását latba vetve, vitézül szembenézne egy adott problémával.

Ezt vajon növekedésünk során tanultuk el idősebb embertársainktól? Mert ha nem, akkor ez az elme szükséges alaptartozéka. Ám ha az, akkor mire való?

Ráadásképp a tapasztalat az, hogy minden esetben, ha végül nekiveselkedünk, minden egyes esetben megoldjuk a problémát. Mégsem vagyunk képesek levetkőzni ezt a nyavalygó részünket, ami a legközelebbi alkalommal ugyanúgy elkezdi a nyafogást, mint legutóbb, amikor végül mégiscsak sikerrel teljesítettünk.

Talán, ha ez a tulajdonságunk nem létezne, akkor mindent a legnagyobb hittel vállalnánk, és akkor pedig arról nem lehetne bennünket meggyőzni, sokszoros kudarc után sem, hogy nem fog sikerülni. Az vajon baj? Ameddig nem képzelünk ostobaságokat, szerintem nem.

Létezik olyan, hogy eredendő komfortzóna? Eredendő lustaság?

Illetőleg, ha mégis felcseperedésünk során tanultuk ezt a viselkedésformát, akkor ez egy teljességgel haszontalan és káros attitűd, mint egy szenvedélybetegség, amitől még csak nem is érezzük magunkat jobban. Vagy mégis? De ha nem, akkor miért csináljuk? Rossz közérzetet okoz, és még akadályoz is. Mintha nem is mi cselekednénk, hanem magától menne végbe, mint valami ösztönszerű viszolygás és aggodalom. Mert gyerekként még csak olyanokat mondtak nekünk, hogy még kicsi vagy hozzá, amit idővel elkezdtünk mindenre alkalmazni, mígnem egyre inkább elmérgesedett, és végül a fejünkre nőtt, mert ezáltal visszavetülhetünk gyerekkorunkba, szüleink óvó karmai közé, sajnálatra és dédelgetésre várva? Ennyi lenne?

És ha mégis jobban érezzük tőle magunkat? Mert általa okot találunk a naplopásra, amit valamiért igencsak élvezünk. Miért? Mert közben kikapcsol az elme, ami korunkra már olyan borzasztó mennyiségű gubancba van belebonyolódva, és ráadásul olyannyira elkényelmesedett, hogy nem bírjuk elviselni, és így legalább addig se gyötör bennünket?

De hát végső soron ennek semmi értelme. Ezeknek a dolgoknak semmiféle bölcseleti konklúziója nincsen, emberi minőségünk mind magasabb szintre emelése szempontjából. Ezek zsákutcák.

 Akkor hát miért akarja elhitetni velünk énünk egy eredendő része, hogy keveset érünk? Miközben higgadt állapotban magunk is rájöhetünk, hogy minden alkalommal voltaképpen olyasmit vonunk kétségbe, amiről nem tudhatjuk előre, hogy képesek vagyunk-e rá.

És azzal a résszel mi van, hogyha ilyenkor valaki, akit szeretünk, vagy tisztelünk, a legnagyobb bizodalmát veti belénk, és kijelenti, hogy meg tudjuk csinálni, akkor ezáltal szertefoszlanak kezdeti kétségeink?

Elképzelhető-e az, hogy ezt a funkciót szándékosan tervezték bele az elmébe, mégpedig azért, hogy bizonyítsunk a tervezőnek azáltal, hogy legyőzzük? Van ennek értelme? Azért kaptuk a kétkedést, hogy túllépjünk rajta? Vagy azért, hogy mi magunk lássuk, hogy annak ellenére, hogy kezdetben nem hittünk magunkban, mégis elértük a célt. Azért, hogy büszkék lehessünk?

Vegyünk egy extrém példát. Tegyük fel, hogy a szabadságunk múlik azon, hogy íjjal ellőjünk egy élőlény fejére tett almát.

– De hát én ezt nem tudom megcsinálni! – fakadunk ki azonnal, nem kevéssé jogtalanul, és szorongó, toporzékoló, kegyelemért könyörgő, esendő és alantas lénnyé vedlünk, kétségbeesett pánikban vergődve.

Az érzés, ami megjelenik, nem csak az élőlény iránt tanúsított sajnálatunk eredménye. Természetesen eszünk ágában sincs véletlenül kioltani egy életet, csak hogy magunkat mentsük, de egy egészséges kétely ez esetben éppenséggel nagyon is a realitások talajába van döngölve.

Bárhogy is legyen, azt nehezen hiszem, hogy a fentiekben tárgyalt, felettébb bosszantó tulajdonság létének tervünk feladásának elérése lenne a végső értelme. Márpedig sokak adják fel tevékenységüket, vagy akár abba bele sem fognak emiatt.

Ezen a ponton pedig a halogatás szoros összefüggésbe került a hittel. És bizony a hit az egyik legizgalmasabb filozófiai kérdés.

Miért kell a hitet gyakorolni? Miért nem adatik meg eredendő, abszolút kétségmentes hit? (Ami természetesen nem egyenlő a vakhittel.) És miért merít valaki erőt pusztán abból, ha egy másik azt mondja neki: hiszek benned! Mit tesz ezáltal? Miért kell egy önmagában kételkedő embernek egy másik ember belé vetett hite ahhoz, hogy hihessen magában?

Ez még akkor is működik, ha csak megtéveszti, mert az eredmény így is az alany kétségeinek eloszlatása. Hogyan? Pusztán szavakkal. Miért? Külső hit belső hitet csihol. Mi történik itt?

Vajon pusztán annyi az egész, hogy az illető, ha saját valóságában nem bízik, mert képtelen megállapítani, hogy valósak-e az azzal kapcsolatos meglátásai, és talán az egész csak delírium, a tőle független külvilág egy biztos, valósnak hitt pontja biztosítja őt… Jézusom. Hová akarok kilyukadni?

Az egyén a környezetét, mások véleményét, a külvilágot tekinti mércének, és semmiképp sem saját, önmagáról felderengő képének megfelelő képességeit, saját meglátásait, elveit, hiedelemrendszerét. Ugye, milyen szörnyű?

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Céltalan-szimfónia

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak.

Fecskefarkú

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel.

Kékes szálló

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg…

Rövid történet a Tettek Mezejéről

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez.

Az idő koldusa

Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This