François Villon

Nincs most múzsám, mikor is volt, Hogy legutóbb porig hajolt Serény szívem, s ott sóvárgott, Ácsingott, és onnét vágyott Legalább egy, csak egy pillantást, Mint ópiumos egy szippantást.

A kerti asztal vaslapján Nyúlva hűsöl csészék közt, A feketébe némi szöszt Vakar, s ásít más baján.

Nem vagyok szomorú, csak picit bánatos.
Esik ez a szürke eső, nos, talán tisztára mos.

Érzem magamat a karodban,
Egy szó nélkül a sarokban.
Túl szép vagy, hogy igaz légy,
Hogy más embereket is észrevégy.

De várj, mert ismerlek!
Hála az Istennek!

Öt-hat éve immár, láthatom,
Hogy tudatürítek, szép sorokban,
S hogy mellényemben bánatom
Hol eltűnik, hol felbukkan.

De hát annyiszor hittem.
Esküszöm, hittem.
Mígnem a szeméttel
Szívem is levittem.

Áll az élet, nem zakatol.
Nem csörgedez, nem patakol.
Nincs ilyen szó, tudom jól,
Ne számítson, ha jól szól.