abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Fecskefarkú

  

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel. Miután ő a zeneművészetin tanult, én pedig csillagász hallgató voltam, nem sűrűn találkoztunk, és ezért, hogy legalább hetente egyszer összeülhessünk, a csütörtök estében egyeztünk meg.

Erik velem szemben ül, és kék szemét nagyra nyitva szokásos megingathatatlansággal beszél épp a lányokhoz való viszonyáról.

 – Nem érdeklem a nőket. Nem kellek nekik. Egyszerűen rám se hederítenek, amikor elmennek mellettem az utcán. Egyik sem. Nem értem. A kislányokat és a gyerekeket, főleg a csecsemőket, na, azokat érdeklem. A babakocsik lakói egyenesen le sem tudják rólam venni a szemüket. Némelyik még ki is hajol és hátranéz, miután elhaladnak mellettem. Mintha valami csodát látnának. Abszolút nem értem – ingatja a fejét.

A lányokat mondjuk én sem értem. Erik kimondottan helyes srác, és mindig ő volt a lányok kedvence kettőnk közül. Valami nem stimmel, gondolom, biztosan csak eltúlozza. Vagy pont ő az, aki nem veszi észre a lányokat. Azt az egyet. Biztosan pont csak azok érdeklik, akiket ő nem érdekel.

Elkalandozom, és körbe nézek. Nem sokan vannak rajtunk kívül a kocsmában. A tévé alatt két öreg sakkozik, ők mindig itt vannak. Legalábbis csütörtökönként. A bárpultnál ül egy fazon és az üres poharába bámul. Roni, a csapos, pedig a bárpulton könyököl, és kezével az arcát támasztja, amitől bal szeme szinte teljesen csukva. Szájának sarkát így feltolva groteszk képet nyújt. A falon mindenfelé tarka pillangókról készült képek, pillangót ábrázoló díszek, pillangós ez, pillangós az. De valahogy ízléses. Sosem gondolná az ember, ha egy pillangókkal telizsúfolt bárról hall, hogy nem giccses. A tévére pillantok, s ezzel együtt a figyelmem a hangjára is ráirányul.

 -… holtan találták kaliforniai házában. A halál oka eddig tisztázatlan, feltehetően öngyilkossági…

Aztán észreveszem, hogy nem Erikre figyelek.

 – A tizenegy éves kislányok pedig ösztönösen kacérkodnak velem – mondja még mindig. – Azt sem tudják, mit tesznek, főleg nem, hogy miért, de láthatóan érdeklem őket. Kíváncsian méregetnek nagy, tudatlan szemekkel, és ha rájuk pillantok, elkapják a tekintetüket. Tiszta röhej – fejezi be szemöldökét felvonva, maga elé meredve, majd a fejét rázza, és belekortyol az italába.

Felnevetek. Elképzelem, ahogy zavarba ejti egy kislány. Aztán megkérdem:

 – Hallottad ezt?

 – Mit?

 – Robin Williams felakasztotta magát – mondom.

 – Mi? Úgy érted, szándékosan végzett magával?

 – Gondolom.

 – Mekkora barom! – háborodik fel. – Nincs a világon ostobább dolog ennél. Az ilyen embereket értéktelennek tartom, és ha van, aki szerette, akkor még seggfejnek is.

Eriknek erről is, mint mindenről, meg volt a masszív véleménye.

 – Attól még nem értéktelen, hogy öngyilkos lett – mondom.

 – Én csak egy hapsit ismertem, aki öngyilkos lett – feleli erre. – De ő azért, mert egy betegség miatt úgy lerokkant, hogy tolószékbe kényszerült, és a családjának kellett ápolnia; és feltehetőleg, előbb vagy utóbb, pelenkáznia is. Ezt pedig ő nem akarta. De mégis volt akkora tuskó, hogy a családi házban akasztotta föl magát, hogy lehetőleg valamelyik családtag találjon rá. Lehetőség szerint a kislány, hogy egy jó adag lelki sérülést kapjon apucitól, búcsúajándékként. Komolyan mondom, az ilyeneknél jobban már csak azokat a híres művészeket utálom, akik leköpik a rajongóikat.

Hunyorítva rámeredek, s kérdőn előretolom az állam. Erik viszonozza a pillantást, de nem fűz hozzá semmit, és tovább beszél a gyér közönségnek.

 – Ráadásul azt hiszik, hogy ettől majd megoldódnak a gondjaik. Ezek nem hallottak még a reinkarnációról? – már fennhangon beszél.

A sakkozó fazonok közül az egyik elégedetlenül felsandít, Roni pedig már Erikre figyel. Láthatóan egyetért a véleményével, ami így folytatódik:

 – Épp nemrég láttam egy riportot egy fickóról, aki öngyilkosságot kísérelt meg, mert egy természeti katasztrófa miatt elveszítette mindenét, nincstelenné vált. De nem járt sikerrel, és az anyja a kórházban sírva mesélte el neki, hogy mikor pici gyerek volt, folyton azt hajtogatta, hogy korábban nagyon sok pénze volt, aztán hirtelen nagyon szegény lett, mire leugrott egy magas házról. Aztán egy fényes helyen, majd egy fekete lyukon át ide került, az új családjához. Úgy négy-öt éves koráig mesélte sokszor ezt a történetet, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget, ezért később feledésbe merült.

A pultnál orrát lógató, kába férfi felemelte a fejét, mintha felfigyelt volna valamire. Nem fordult felénk, de a szemét kifordította oldalra.

 – Hallottam én is – szólalt meg Roni. – Az biztos, hogy én sosem oltanám ki a saját életem; az ma már nem divat. Akarjátok tudni, miért lett a kocsma neve Pillangó?

Érdekes, két éve járunk ide, és sosem jutott eszünkbe megkérdezni.

 – Persze – mondom.

 – Tizenhat évvel ezelőtt történt – kezdte, és közben odaült az asztalunkhoz.

A méltatlankodó öregúr egy pillanatra az égre emelte a tekintetét, csaposunk pedig folytatta:

 – Szóval abban az időben, amikor még nem volt ilyen szép szakállam, – mosolygott, kezével végigsimítva rajta – nagyon magányos voltam, és sokszor sétálgattam a ligetben. Az egyik verőfényes nap megláttam egy gyönyörűséges pillangót. Nagyon szép volt, sosem láttam olyat azelőtt. Azóta már tudom, hogy egy fecskefarkú lepke volt, egy ilyen, ni – mutat az egyik fotóra a falon, ami egy csipkés szárnyú sárga pillangót ábrázolt, fekete és ibolya mintával, és vörös folttal a farkán. – Megálltam, az pedig körülrepdesett, majd végül megtelepedett a vállamon. Aztán kisvártatva megjelent egy másik is. Az is körüllibegett, majd elindult egy irányba. Amelyik a vállamon volt, pedig utánaeredt. Furcsálltam a meghatottságomat, mert korábban sosem érdekeltek a lepkék, de aztán leültem egy padra, és a gondolataimba merültem, mígnem beesteledett. Ahogy sétáltam kifelé a parkból, hát két gyalogos rendőr nyomta a lámpát a képembe:

„Maga mit csinál itt?”, kérdik.

„Hazafelé sétálok.”, válaszoltam álmosan.

„Na, csak menjen”, mondják nekem erre. „Nem látott errefelé gyanús hölgyeket?”, kérdi még az egyikük.

„Gyanús hölgyeket? Ezt meg hogy érti?”, kérdezem.

„Tudja”, mondja nekem. „Éjszakai pillangókat.” Na, itt már kezdett sok lenni a pillangókból egy napra, úgyhogy hazamentem, és lefeküdtem. Másnap reggel viszont, amikor lementem kenyérért, látom, hogy az akvarisztika bolt előtt, amivel szemben lakom, a táblára azt írták krétával: „Pillangóhalak érkeztek.” Nem győztem csodálkozni, elhihetitek. De nem volt elég. A kenyérrel a hónom alatt átszaladtam az újságoshoz, ahol meg a bódéra egy új portéka volt kiaggatva. „Pillangókés”, mondja a felirat. Egy kölyök, aki ott sertepertélt, megmutatta, hogyan kell bánni vele. Azt mondta, ez most nagyon menő cucc. Na, több se kellett, vettem én is egyet. Jobb esetben az embernek csak a bütykei vörösödnek ki a sok gyakorlástól, én viszont az egyik rossz mozdulattal úgy elvágtam a kezemet, hogy össze kellett varrni, itt, ni – mutatja a jobb hüvelykujja feletti jó három centis heget. – Be kellett mennem az ügyeletre, ahol mikor megláttam az asszisztensnőt, földbe gyökerezett a lábam. Miután elmeséltem ott, hogy mivel vágtam meg magam, ő megkérdezte, hogy hallottam-e már a pillangóhatásról. Tudjátok, egy pillangó szárnycsapása a világnak ebben a sarkában hurrikánná lesz egy másikban. Érdekesnek találta, hogy mennyi mindent illetünk a pillangó szóval. Első látásra egymásba szerettünk.

Ekkor elhallgatott. Enyhe mosollyal, és bágyadt tekintettel meredt maga elé, vélhetően elmerült szép emlékeiben.

 – Aztán persze egy nap elhagyott – folytatta hirtelen. – Teljesen magamba roskadtam, míg egyszerre rá nem jöttem. – Jelentőségteljes képet vágott, szemét résnyire húzta, és szemöldökét összevonta. – Meg-ér-tet-tem – tagolta reszelős és suttogós hangon – A pillangó, tudjátok, sok mindent tanít a maga egyszerű módján. Hernyóként csak hízik szüntelenül. Mást sem csinál. Kártékony. Csak azt látja, ami az orra előtt van. Aztán egyszerre gondol egyet, és mindent felad: bebábozódik, és vár. Mígnem egy nap gyönyörűséges lényként bújik elő, egykori mivoltára semmiben sem emlékeztetve bennünket, és könnyeden libben a szélben, immáron belátva az egész tájat. A növények energiagyűjtésre szolgáló leveleinek felfalása helyett azok esszenciájával, virágjaik nektárjával táplálkozik. Tudjátok, rájöttem, hogy ez volt számomra a pillangó üzenete: A transzcendencia. Aztán leborotváltam a fejem, és egy pillangót tetováltattam a tarkómra. Nézzétek! – megfordul, és szétfésüli a haját a fejének hátoldalán. A választékban tényleg látszódik valami színes minta.

 – Aztán egyre több mindent tudtam meg a pillangókról – folytatta. – A szimbolikában a szabadságot jelképezik, vagy akár a lelket, és a megfoghatatlanságot. De ugyanúgy a gyors elmúlást is. A pillangók csodálatos lények, és sok tanulnivalónk van tőlük – bólintott, aztán felállt, és összeszedte az üvegeket.

A pultnál ülő fazon még mindig a poharába meredt. Feszültnek tűnt. Erik észrevette, hogy őt nézem.

 – Ez Buzássi Gedó, a szimfiben másodhegedűs – súgja oda nekem. – Azt pusmogják róla, hogy a neje megcsalja, de ő nem hiszi el. Na, én meg ezt nem hiszem el.

Erik ugyanis a színházban kapott munkát, mint díszletes. A színfalak mögött rohangálnak fel-alá fekete ruhában az előadások alatt, és a szerkezeteket tologatják.

Nem sokkal később elköszönünk Ronitól, és kilépünk az utcára. Meleg, május esti levegő kebelez be bennünket. Szeretem, amikor az ember először lepődik meg, ahogy kidugja az orrát a hosszú tél után, hogy nincs hideg odakinn éjjel. Csak békés szélcsend, és meleg levegő. Úgy érezni, mintha egy nagy vajkenő késsel kentek volna egy ilyen meleg réteget a városra, amíg odabent voltunk, és nem figyeltünk oda.

 – Figyuzz, – szólt Erik – van kedved eljönni szombaton a színházba? Hangverseny lesz. Beviszlek hátul, felmegyünk a páholyokhoz, és legfelülről nézzük az egész bagázst közönségestül, mindenestül. Viszünk sört. Na?

Úgy gondoltam, miért is ne.

 – Franyesz! Délután négykor légy ott nálam. De most megyek, jóccakát!

 

Egész másnap Roni pillangókról ejtett szavai visszhangoztak a fejemben. Akkoriban nem éreztem túl stabilnak a lelkiállapotomat, és ez a téma valahogy segített. Ahogy a hallottakra visszagondoltam, egy ismeretlen, megnyugtató érzés áradt szét bennem. Nem tudom megmagyarázni. Aztán még az is eszembe jutott, hogy édesapámtól mindig a pillangóúszást akartuk megtanulni bátyámmal, de sosem sikerült. Apám pedig, emlékszem, valahányszor lementünk a Tiszára, az egész strand hosszát végigúszta pillangóban. Tiszteletet parancsoló látvány volt. Nem hiába, a kis szülővárosunkban lakók legalább fele tőle tanult meg úszni.

Az ablak mellett ott állt a teleszkópom. Erikkel többször vittük már fel a színház tetejére pár doboz sörrel. Egyszer, nem is olyan rég, kölcsönkérte a tokját, hogy a főnöknek vigyen be valamilyen érzékeny, mechanikus szerkezetet, amit otthon szerelt össze. Értek is én az ilyesmihez. Erik mindig nagy szaki volt.

A csillagvizsgálós estek alkalmával Dudának, a művészbejáró portásának is mindig dobtunk egy-két doboz sört, hogy felengedjen. Dudának hívják, először is, mert Duderlik a vezetékneve, aztán pedig mert a népzene a hobbija, és a kedvenc hangszere a kecskeduda. Sajnos azonban korántsem űzi ugyanolyan jól, mint a virtuális szerepjátékot. Különben pedig a karigazgató unokaöccse.

 

         Szombat délután aztán négy óra előtt pár perccel csengettem a bérház kaputelefonján.

Hármat kicseng, majd Erik hangját hallom a hangszóróból:

 – Nem engedlek fel, máris lent vagyok és indulunk.

Két perc múlva meg is jelenik.

 – Őszintén szólva, szerintem, Buzássi Gedeon nagyon is elhiszi, hogy a felesége megcsalja – fog bele Erik a világról alkotott elmaradhatatlan véleményének előadásába, onnan folytatva, ahol két napja abbahagyta. – Nem tud már mit kezdeni a bánatával, és ezért eljár piálni. Biztos tudja, hogy ostobaság, de nem tud jobbat. Ez látszik rajta, ez az elkeseredettség. A szerdai próba előtt épp kábeleket tekertem a folyosón, és hallom, ahogy Váradi, az egyik elsőhegedűs, megalázó viccek céltáblájává teszi őt, ahogy a felesége férfiügyeiről beszél. Azok meg hárman csak röhögtek. Csakhogy Buzássi pont ekkor érkezett, és amikor belépett a terembe, hirtelen mind elhallgattak. Istenem, nem elég, hogy valakit a háta mögött cikiznek, de még azt sem tudják, hogyan kell ezt váratlan helyzetben leplezni. A karmester, Höködy lett a legvörösebb. Nem is csoda, Gedó feltehetőleg jól tudja, hogy a nejének sikerült „nemes” karmesterüket is elcsábítania egy alkalommal az egyik fogadás után. Mindenki egy baleknak nézi, s talán az is. Egyáltalán nem lep meg, hogy ott ül esténként a Pillangóban.

Felszállunk egy csuklósra. Fullasztó meleg van. Három sorral odébb a szemköztiben egy vadméz hajú szépséges leány ül velünk szemben. Gyönyörű, barna szemeivel rám pillant, aztán hirtelen az ablakon ki, hogy még csak véletlenül se higgyem, hogy érdeklem őt. De abban a pillantásban benne volt minden. Pont úgy, ahogy csinos kis, halványsárga, virágmintás lenge ruhácskájában, ami combja közepéig ér. Szerintem alatta csak egy bugyit viselhet. Na, tessék, francos szexualitás. Már megint belerondít a romantikába. Képtelen vagyok minden tizedik másodpercben nem őt lesni. Nyugalmam tavát zúgóvá varázsolja, és felkorbácsolja esztétikumért esdeklő szenvedélyes rajongásom minden szemcséjét. Örök hűséget, lovagi dicsőítést ébreszt bennem; és mohó vágyat egyaránt. Ő viszont, az első villámló pillantástól eltekintve, egyszer sem nézett vissza rám. Lehet, hogy abban a pillantásban is csak látni véltem azt, amire vágytam. És lehet, sőt, így már nagyon is valószínű, hogy mindenkinek ilyen pillantásokat dobál, mert ilyen a természete. Még az is lehet, hogy nem is tud róla, hogy ezt csinálja. Megsértve éreztem magam. Vajon azt látta egyáltalán, hogy mennyire tetszik nekem? Talán már akkor tudta, mielőtt leültünk. Hah! Önelégült picsa.

A parknál le kellett szállnunk. Erik szerintem észre sem vette, csak beszélt. Most épp a kocogó nőkről.

 – Komolyan, öregem, kisüt a nap, és ezek azonnal kijönnek segget lötyögtetni. Mert ez, amit művelnek, semmi másra nem való, csak arra, hogy a lelkiismeretük egy kicsikét megnyugodjon. Hogy elmondhassák, hogy ők futni járnak. Hé! – kiabál. – Nem ettől lesz szép formás és feszes a popótok, hölgyek! Hanem, ha majd a plázában a mozgólépcső helyett a hagyományost választjátok, és naphosszat fel-alá rohangáltok rajta – nevet.

 – Na, most pedig megiszunk egy sört – jelenti be, mintha valami dicséretre méltó tettet vittünk volna épp véghez.

         Értetlenkedni kezdek, mire azt feleli, hogy pont azért hívott délután négyre, hogy legyen időnk az előadás előtt nyugodtan meginni egy sört a parkban.

Beljebb sétálunk a parkba, egyenesen a közepén található vendéglőhöz.

Erik beszalad kikérni a két korsó sört, én pedig leülök a teraszra. Kibontok egy gombot az ingemen, mert már nem bírom. Legszívesebben az egészet kigombolnám, de nem a strandon vagyunk, és én úriember…nek képzelem magam. Pedig most már túl nagy a forróság. Erik lép ki az ajtón, kezében a két sörrel. Rajta egy „Nem is figyeltek arra, amit beszélek” feliratú, saját ötlet alapján készült, zöld póló van, fehér betűkkel.

 – Na, egészségedre! – tartja felém a korsóját.

Jó nagyot kortyolok a hideg sörből, marha jól esik. Aztán kibukik belőlem:

 – Hallod, két napja nem megy ki a fejemből ez a pillangós sztori.

 – Hogy mi? Ja, Roni pillangói? Aha, hát… már, ha tényleg így történt.

 – Ne már. Nemtom, nekem őszintének tűnt. Csak azért találta volna ki, hogy megindokolja, miért nyit egy fickó Pillangó nevű kocsmát?

Erik sandán mosolyog, és a vállát vonogatja. Már válaszra nyitná a száját, de nem hagyom:

 – Szeretek hinni az ilyesmiben. Te nem? Olyan furcsa megnyugvást, valamiféle csendes háttértámaszt nyújt a gondolat, hogy léteznek olyan összefüggések, amiket tudományosan sosem lehet majd megmagyarázni, meg bizonyítgatni. Hogy a természettel és a körülöttünk lévő erőkkel összeköttetésben vagyunk, egy számunkra még ismeretlen kölcsönhatásban. Én hajlok rá… Hisz az ősrobbanásban egyszerre jöttünk létre. Egy anyagból, egy helyről származunk. És amikor a véletlen már olyan banális, hogy túl nagy ahhoz, hogy az legyen, akkor megszólal bennem egy csengő. Lennie kell valaminek. Egyszerűen csak nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy teljesen ok nélkül, csak úgy megtörténik. Ennek így semmi értelme.

Elhallgatok. Erik félrehúzott szájjal elmereng.

 – Na, te aztán el tudsz veszni a kozmoszban, öcskös. Nem gondolod kicsit, hogy szakot tévesztettél?

 – Eszembe jutott – nevettünk.

Erik nézelődik, én pedig őt figyelem.

Egyszerre csak ráébredek, hogy milyen fantasztikusan jól érzem most magam. Itt ülök a napon a legjobb barátommal, és semmi gondom, bajom nincs. Széles mosolyra húzódik a szám. Erik észreveszi.

 – Mi van? – kérdi, kigúvadt szemmel.

 – Semmi. Nagyon király most itt.

 – Ja, ja, tényleg, az már igaz. De még dolgunk van.

Kiürítjük a poharainkat, fizetünk, és elsétálunk a színházhoz. Útközben beugrunk egy kis vegyesbe néhány doboz hűtött sörért. A színházhoz hátulról érkezünk, és én ennek igazán örülök, mert így nem kell a főbejáratnál tobzódó puccos népek közt átvágni. Bemegyünk a művészbejárón. A falon plakát hirdeti a ma esti koncertet: Mahler, Mendelssohn, Beethoven.

 – Szevasz, Duda! – köszön az üveg mögé Erik, miközben meg sem áll.

 – Helló! – mondom én is, és követem.

 – Szasztok! Ingyen koncert? – kiált utánunk.

Megtorpanok.

 – Kérsz egy sört? – kérdem halkan az üveghez hajolva.

A jó Duda pedig tettetett elmélkedéssel pojácáskodik:

 – Hm, nem is tudom…

Kihalászok a szatyorból két dobozt, és beadom a félkör alakú nyíláson. Duda kacsint, és szája sarkát elhúzva kattint a nyelvével.

Felszaladunk a lépcsőn a legfelső emeletig. A folyosók kongnak, csak egy-két olyan alak lézeng, aki valamilyen formában a színházhoz tartozik, de a ma esti műsorban nem vesz aktívan részt. A zenészek pedig idáig fel sem jönnek. Erik céltudatosan halad, nyilván már előre kitalálta, melyik fülkébe ülünk be, és mikor a megfelelő ajtóhoz érünk, benyit és betessékel.

 – Én mindjárt jövök – mondja félig behajolva az ajtón. – Elmegyek klotyóra.

Beülök. A legfelső emeleti páholyokban rajtunk kívül senki sincs. Sőt, az egyel alattunk lévő emeletem sem. Kizárólag zenei előadás lévén biztos nem előnyös itt helyet foglalni. Bár kétlem, hogy manapság ezek a helyek bármilyen alkalommal akár csak félig is megtelnének. Hacsak nem valami olyasmi van, amit elvből utálok. Felkönyökölök a korlátra, és lenézek. A karmester mindkét karja éppen a magasban van, jobbjában a pálcával. Síri csend. Hol van már Erik? Egy hirtelen rángással beint, és a zenekar lágyan megindul, hogy kövesse. Olyan mozdulatokat tesz, mintha egy láthatatlan szivacsmatracot göngyölítene, vagy légző gyakorlatokat mutogatna. Szokatlan érzés szimfonikus zenekart látnom játszani. Az embert letaglózza, ahogy puccba vágott hús-vér embereket lát olyan műveket előadni a több száz éve nem változott hangszereiken, amiket normálisan csak a rádióban, vagy az ismeretterjesztő tévécsatornán hall.

Elmélyülten nézem egy darabig. A hegedűsök közt hirtelen felismerem Buzássit, s ekkor felocsúdom. Benyúlok a szatyorba két sörért. Az egyiket a mellettem lévő szék elé teszem a földre, a másikat pedig kibontom, és belekortyolok.

Ekkor Erik ül le mellém a székre.

 – Atyaég! Észre sem vettem, hogy bejöttél – súgom oda neki.

Rám vigyorog, aztán meglátja a földön a sört.

 – Áh! – nyúl felé mohón. Kibontja, meghúzza, majd visszateszi a földre.

 – Nem kell suttognod – mondja. – Elég magasan vagyunk, innen nem hall meg senki.

 – Ja, oké – válaszolom.

 – Tudod… – kezd bele, de aztán elnémul, mert abbamarad a zene, s mikor folytatódik, így szól:

 – Á! Ez a második tétel, hallgasd, nagyon jó! – De persze beszélne tovább, én azonban közbevágok:

 – Mi ez egyébként?

 – Beethoven hetedik szimfóniája – tudatja Erik. – A következő műsorszám viszont az egyik kedvencem a klasszikus zenében – mondja turistabusz kommentár hangon. – Mendelssohn e-moll hegedűversenye lesz. Nagyon szép, majd meglátod.

Egy villanásnyi cinkos mosoly fut át az arcán, amit nem tudok értelmezni, aztán folytatja.

 – Ahhoz a műhöz felkértek egy vendég szólistát, Szólista urat. Én már csak így nevezem – teszi hozzá, miközben lenyúl a dobozért és beleiszik – Szóval néhány hónapja Szólista úr már vendégeskedett nálunk, akkor épp egy Paganinit adott elő, mindegy. A koncert után lenn a művész büfében ünnepeltek a szervezők, zenészek, mindenki, aki számít. Tudod, ahogy szokás. Én is lementem. Bemehettem, mert mégiscsak itt dolgozom. Találkozni akartam Szólista úrral, beszélni vele pár mondatot, és gratulálni neki. Amikor aztán háromnál kevesebb ember rajongta körül, odaléptem és leszólítottam:

 – Elnézést uram, csak gratulálni szeretnék, lenyűgözően játszott – idézi fel a jelenetet Erik, maga elé bámulva és gesztikulálva, mintha ott lenne. – Hadd kérdezzem meg, mióta játszik a hangszerén?

„Öcsi”, mondja nekem erre, „Nem látod, hogy épp beszélgetek? Menj fel szépen a színpadra és mielőtt feltörlöd, számold meg az izzadságcseppeket ott, ahol álltam. Na, legalább annyi éve.” Egy szemvillanás alatt fortyogó undor öntött el, és mondtam neki, hogy én díszletes vagyok, nem pedig takarító. Mire ő: „Én pedig a díszvendég, na, hess!” Nagyon dühös lettem, de nem tudtam, hogyan reagáljak, és leléceltem. Nem sokkal később eldöntöttem, hogy megleckéztetem.

 – Igen? És hogy? – kérdeztem.

 – Majd meglátod – vigyorgott rám eszelősen.

Ekkor szivárogni kezdett tudatom résein át az aggodalom, ami az imént látott zsivány mosollyal szép lassan körvonalazódott.

 – Két hónapja írták ki a műsort – folytatja már feszült, kíméletlen modorral -, és mikor meghallottam, hogy az uraság játssza majd a Mendelssohn-t, tudtam, hogy itt az alkalom. Emlékszel, mikor úgy egy hónapja kölcsönkértem a távcsöved tokját? – kérdi, és közben feláll. – Köszi szépen még egyszer, nagy hasznomra vált. Dudának fel sem tűnt, mert már sokszor látta nálunk, és így könnyedén felhasználhattam. Abban hoztam fel ide.

 – Micsodát? – kérdem ijedten.

 – Sikerült ugyanis szétszerelnem, és istenemre, pont belefért – ekkor már lenyomta a kilincset.

 – De micsoda? – teszem fel ideges kérdésemet újra, mire csak magabiztosan mosolyog rám.

Már indulna kifelé, mikor megakad a szeme valamin a színpad irányában, amire mosolya egyszerre diktatórikus hatást kelt.

 – Nézd! – bök felé a fejével – Ott az én fecskefarkúm.

Odafordulok, és meglátok egy nyurga pasast, aki az egész zenekar előtt áll lehunyt szemmel, frakkban. Kezében hegedű és vonó. A közönség tapsol. Mekkora pojáca! – ötlik fel bennem hirtelen a legelső ítélet.

Visszafordulok az ajtó felé, de Erik már nincs ott. Feleszmélek.

Te jóságos ég! Mire készül ez az agyalágyult? Bármire képes. Itt minket meglincselnek. Aztán meg megyünk közmunkára. Idegesen nézem a zenekart, a közönséget, és Szólista urat.

Egyszer csak meglátom Eriket az egyik szemközti páholyban, ahogy széles vigyorral integet, és azt tátogja: „Jó szórakozást!”

A mű elkezdődik, én viszont csak Erikre tudok koncentrálni, próbálom kivenni, hogy mit csinál. A korlát mögött ül az oldalsó falnál szorosan megbújva, és valamit az ölében matat. Aztán egyszer csak felnéz, és az említett tárgyat egyetlen mozdulattal felemeli és rátámasztja a korlátra.

 – Uramatyám! – Ismerem fel egyből a távcsővel felszerelt légpuskáját. – Ilyen nincs, ez nem normális – motyogom magamban.

Elönt a rémület. Lehúzom a fejem, és a korlát mögül feszülten figyelek. Közben a fejemet rázom jobbra-balra és azt tátogom: „Neee! Neee!”. De Erik már nem figyel rám. A puska távcsövébe néz, és ujját a ravaszon tartva céloz.

Odalenn a karmester Szólista úr feszült és sebes futamjaira táncol, nekem pedig dupla annyira van melegem, mint néhány órája a parkban. Érzem, hogy az oldalamon izzadságcsepp szánkázik végig a hónaljamból.

Már legalább három perce tapad a távcsőre mozdulatlanul, miközben a zene gyengéd lírára vált, majd egyre szenvedélyesebbé válik, amit aztán üde és gondtalan dallam követ, én pedig alig tudom elviselni a feszültséget. Erik vár. Mire vár? Az egész helyzet nagyon abszurd.

Nem történik semmi. A darab megy tovább, egyszerre felélénkül, majd nagy és fenyegető akkordok következnek. Annyit most elkönyvelek, hogy valóban tetszetős zenemű, legalábbis a mostani helyzet igen hatásos aláfestő muzsikája. Szólista úr ujjai úgy futkosnak csinos hegedűje vékonyka nyakán, hogy csoda, hogy nem csomódzódnak össze.

Épp kezdek elmélyülni az előadásban, mikor a zenekar egyszerre csap bele egy hirtelen és hangos akkordba, ugyanakkor tompa csattanást hallok Erik páholya felől. Ugyanabban a pillanatban Szólista úr hegedűjén görbe hanggal elpattan egy húr, ami a szoknyás ólomtöltényt egyenesen a karmester felé repíti, aki épp vicsorítva kapál. Pont a fogán találja el. Höködy felnyög, és a szájához kap.

Villanásnyi káosz uralkodik el a zenekarban, mire Buzássi fejében ihletett fény gyúl, felismeri az alkalomban rejlő lehetőséget, és szinte gondolkodás nélkül cselekszik: villámgyors mozdulattal kicsap jobb karjával, és olyat húz az előtte jobbra ülő Váradi fülére a vonójával, hogy az elreped. De azonnal vissza is hajlítja könyökét, és lenéz a kottába. Mire Váradi hátranéz, Buzássi már onnan pillant fel rá egy megkeseredett hivatalnok semmitmondó tekintetével, majd felhúzza a szemöldökét, és kérdő képet vág.

Váradi semmit sem ért, és a feje bal felére tapasztott kézzel visszafordul, tovább keresve égető fájdalma okát. Buzássi arcán szinte észrevétlen, halovány mosoly jelenik meg.

Visszatartott levegővel kísérem végig a néhány pillanat alatt lezajló eseményeket. Ami után azonban semmi sem utal a merényletre egy alig észrevehető zavaron, és a karmester kiáltásán, illetve azon kívül, hogy néhány ütemet kalimpálás nélkül hagyott elmenni. Szólista úr is tovább játszik három megmaradt húrján. Eriknek hűlt helye.

A mű elcsendesedik, mire Szólista úr a szemével jelez a karmesternek, aki a megfelelő pillanatban leinti a zenekart. A szólista odahajol Höködyhez, és a fülébe súg valamit. Annak erre elkerekedik a szeme, majd hirtelen haragos arckifejezést ölt fel, de aztán kisimulnak a vonásai, és kurtán bólint.

Megfordul, és a közönség elnézését, illetve türelmét kéri, hogy hamarosan folytatják a második tétellel, de sajnálatos módon a vendégszólistának hangszert kell cserélnie. Erre Szólista úr gőgösen meghajol, és oldalt levonul a színpadról.

A karmester visszafordul a zenekar felé, és az öltönyét igazgatja, majd a zsebébe nyúl a kendőjéért és megtörli a homlokát. Összehajtja és elteszi, közben nyelvével a fogát tapogatja. Két perccel később megjelenik Szólista úr, kisétál a színpad elejére és újra meghajol, amit ismét taps követ.

Ekkor lép be hozzám Erik. Valamelyest már megnyugodtam, hogy nem tört ki botrány, de nagyon csúnyán nézek rá. Ő leül mellém és így szól:

 – Így is jó. – Majd lenyúl a söréért.

Kitágult orrlyukkal, némán meredek rá, mikor lelki szemeim előtt újra lezajlik az iménti jelenet. Ekkor megenyhülök, és hirtelen nevetési inger fog el. Rázkódni kezdek, próbálom visszatartani a nevetést, de csak egyre erősebb, ahogy újra és újra látom, miként a karmester feljajdul, a másodhegedűs pedig irdatlant csap az előtte ülő fejére.

Erik rám bámul, és ő is nevetni kezd. Fél perccel később már mindketten összeszorított szemmel és szájjal, fojtva röhögünk, mire felállok és kilépek a páholyból. Erik követ, végigfutunk az ajtók előtt, és kimegyünk a folyosóra. Abban a pillanatban, ahogy kilépünk, harsány kacagásban törünk ki. Legalább két percig folyamatosan nevetünk, s végül Erik szólal meg a hasát fájlalva:

 – Utólag visszagondolva, sajnáltam volna azt a szép hegedűt, ha sikerül ott eltalálnom, ahol akartam. Úgy sokkal jobban pórul járt volna ez az öntelt hólyag. De így, most valahogy elmúlt a haragom.

Visszamentünk összeszedni a cuccainkat, és leugráltunk a lépcsőn.

Odalent Duda tréfás gúnnyal kérdezi tőlem:

 – Tán nem tetszik az előadás, Kopernikusz?

 – De. Nagyon is – válaszolom udvariasan, mire Erik felröhög, és mindketten kimegyünk az utcára.

Egy órával később pedig már a Pillangóban mesélünk, a megszokottnál érdekes módon jóval több vendég hahotázásaival övezve, a koncertről, ahol a hegedűs elszakadt húrja kiütötte a karmester fogát.

 

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Céltalan-szimfónia

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak.

A halogatásról

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Kékes szálló

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg…

Rövid történet a Tettek Mezejéről

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez.

Az idő koldusa

Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This