abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Céltalan-szimfónia

  

Szeretném, ha értenék, hogy ezt az egészet én nem csak azért vállaltam, mert kifizetik, vagy, mert a maestróról van szó.

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak. Ami azt illeti, jelenleg több munkán is dolgozom egyszerre, szóval nem kopik fel az állam, és nem vet fel az unalom sem. Na, nem akarom én olyan magasra tartani az orromat, csak gondoltam, hogy ezt mindjárt az elején tisztázzuk.

Egyszóval, jól értik: most ahelyett, hogy mentséget keresnék arra, hogy miért mentem bele a dologba, arról igyekszem biztosítani magukat, hogy nem írok le akármit. A maestrónak sem „csak egy” író kellett, hanem, Isten tudja miért, én. Ez, bár hízelgő, az én eszemet nem veszi el, de a maestronak nem is állt szándékában egy ilyen olcsó húzással a kegyeimbe férkőzni, csak mert a honoráriumom nem ér az égig, mivel nevem nincs. Ezt a döntését máig sem tudom másnak betudni, mint az ő különleges ítélőképességének. Kézzelfogható oka ugyanis nem volt rá, állítása szerint mégsem csalódott. És én sem. Pedig eleinte azt hittem, hogy az lesz a vége, de mégiscsak ez a munkám, és ha megkeresnek, nem mondok azonnal nemet. Kivált, ha úgy teszik, ahogy a maestro tette.

 

Szokásos teámat ittam szerda reggel a Wesselényi és a Vörösmarty sarkán. Nos, tudom, hogy a teázás manapság a modern művész lelkületűek bosszantó szokása, vagy ahogy én iszom: fekete teát tejjel, mindez túl előkelő a nép emberének reggeli itala, a bohém fekete kávé puritán, nyers erejéhez képest, de ha így volt, hát így volt.

Felálltam, hogy a pulthoz lépjek a cukorszóróért, és amikor visszaültem, meglöktem az asztalt, amitől a tea kilöttyent a mellette fekvő, nyitott könyvtári könyv lapjaira.

Mivel akkoriban éppen a véletlenek létének alaptalan mivoltát igyekeztem lázasan bizonyítani, és miközben az első, kezem ügyébe kerülő itatós papírként használt tárggyal, ez esetben az abrosszal – ami persze valamiért víztaszító volt – igyekeztem az opálos tócsát minél gyorsabban eltávolítani a könyvről, eszembe ötlött, hogy micsoda bosszantó véletlen ez. Amiről pedig az jutott eszembe, hogy ha igazam van, akkor ez sem véletlen, tehát oka van. De hát mi oka lehet annak, hogy a tea pont rálöttyen a nyitott könyvre, ami természetesen nem az enyém?

Elővettem a jegyzetfüzetem, és leírtam a gondolataimat a témát illetően, mely iromány e történet végén, mintegy mellékletként megtalálható, mert a maestro később arra kért, hogy azt is csatoljam a lejegyzett történethez, de mert a tartalma szorosan nem fűződik ahhoz, most nem térek ki rá. Így nem kell rajta átrágnia magát az olyan olvasónak, akit esetleg az ilyesmi hidegen hagy.

Valahol a vége felé jártam, amikor besétált egy fickó a bisztróba. Sosem láttam azelőtt. Rajtam kívül ilyenkor a néhány szokásos vendég mellé akad néha egy-egy idegen, és ő is egy ilyen volt.

Első ránézésre egy teljesen hétköznapi, ötven-hatvan körüli alak volt, egyszerű ruhát hordott, semmi kirívó darab: elegáns bőrcipő, szövetnadrág, csíkos, fakósárga ing, nyitott zakó. Két-három centis, fekete haja a halántékánál őszült, ugyanúgy, mint rövid szakálla néhány szála. Ám volt az egyszerűségében valami nemes. Olyasmi, amit az ember nem tud hirtelen megmondani, csak látja. Talán a mozdulatai. Azok olyan szép ívűek voltak. Vagy a tekintete. Kék szemeinek intelligens, tiszta tekintete volt. Felém köszönt, s leült a pultnál, kávét rendelt. Tessék, itt a duzzogva hiányolt kávé egy történet elejéről.

Amint leült a bárszékre, elővett egy tollat, letekerte a kupakját, és először egy szalvétára kezdett írni, de rájött, hogy arra töltőtollal nem lehet, mert mint a vízbe pottyant festékcsepp, úgy árad szét rajta a tinta, majd a zsebéből kotort ki valami fecnit, és arra körmölt végül.

Én folytattam a jegyzetelést, és amikor befejeztem, legalábbis amennyire futotta a gondolataimból, mert a téma koránt sem merült ki, felnéztem, és az ipse már nem volt ott. A tollát viszont ottfelejtette a pulton.

– Nem létezik – mondtam.

Hogy a búbánatos fenébe bírja ottfelejteni az egyetlen tárgyat, amit elővesz?

Odamentem érte. Nagyon szép, antik töltőtoll volt. Lehetetlen, hogy ezt ittfelejtse, ha megvan mind a négy kereke. A tollat a kezemben tartva kinéztem az ablakokon, és igencsak meglepődtem, amikor megláttam a férfit az út túloldalán. Visszaléptem az asztalomhoz, letettem némi pénzt, és felkaptam a holmimat. Kivágódtam az utcára, és a sűrű forgalom közt átkiabáltam az embernek. Ő felém nézett, és mikor meglátta, hogy neki integetek a tollal a kezemben, sarkon fordult, és sietős iramban megindult a másik irányba.

– Öreg, szórakozol? – mérgelődtem, és közben arra gondoltam, hogy egy normális ember megvárja, hogy mit akarnak tőle, még ha rossz is a szeme, és nem látja, hogy a tollával integetek. Hagyom a francba az egészet, és megtartom a tollat. Ezt persze a lelkiismeretem nem hagyta. Gyerünk! Akkor is rátukmálom, ha tébolyodott. Ilyen tekintettel csakis egy őrült zseni lehet.

Már személyes üggyé vált a dolog, és átszlalomoztam az autók között a túloldali járdára. Addigra az őrült zseni már ötven méterrel volt odébb. Futólépésbe kezdtem, ő pedig befordult a hídra, és már majdnem utolértem, amikor láttam, hogy felmászik a vasszerkezetre és megáll a peremen.

– Na, baszki… – torpantam meg.

Egy fickó átszaladt a híd másik oldalán futó járdáról, és a zseni felé nyúlkált, hogy lerángassa.

– HAGYJON BÉKÉN! NE NYÚLJON HOZZÁM! – rikácsolta a zseni.

Odasétáltam, és a kabátjánál fogva visszarántottam a járókelőt.

– Ne nyúlkáljon már, ember. Csak ront a helyzeten – mondtam közben. – Maga pedig ottfelejtette a tollát a bisztróban – fordultam a zseni felé, aki a mellmagasságban lévő szegecselt peremen állt, a hátát a hideg vasnak szorítva, és az odalent hömpölygő olajzöld vizet nézte.

– Mit? – hebegte. – Nem kell. A magáé lehet.

Ennek örültem. Ritka szép toll volt.

– Hát, köszönöm – mondtam. – Leugrik?

– Le – felelte a zseni.

– Mert? – kérdeztem. – Nagyon magas.

– Az – mondta, és mintha kicsit megnyugodott volna. Legalábbis úgy vettem észre. Én a nyugalmat magamra erőltettem, de a szívem úgy kalapált közben, hogy előre-hátra rángatott.

Ezalatt vagy öt-hat ember gyűlt össze a túloldali járdán, akik nézték a zseni haláltusáját, ketten videofelvételt készítettek, egy pedig telefonált.

– Nézze, kész tömeg kíváncsi arra, hogy mi lesz – mondtam. – Okozzon nekik csalódást, és, kérem, másszon le onnan.

– Miért? – kérdezte zavart állapotban.

– Hát mert… Mert most már része vagyok ennek az egésznek, és ha leugrik, akkor az azt jelenti, hogy kudarcot vallottam a szerepemben. És mert utálom az öngyilkosokat, és úgy nem örülnék a tollnak sem. De inkább maga mondja meg: Miért ugorna le?

– Mert nincs értelme az életemnek – sírta.

– Istenem – sóhajtoztam teátrálisan. – Nem gondolja komolyan! Hány ember mondhatja el, hogy van értelme? Másszak fel én is oda maga mellé? Hé, cimbora, a te életednek van értelme? – kérdeztem a nyúlkálós faszitól, miközben a két karomat rávetettem a vasszerkezetre.

A zseni rám meresztette a szemeit, és figyelte, hogy miben sántikálok.

– Nyugi van, professzor – mondtam neki. – Maga olyan lángész fajta, ugye? Azért neveztem így, bocsánat. Tudja, mit gondolok? – nyögdécseltem a térdemet emelve. – Azt, hogy minden életnek van értelme, ameddig tart. Ha nem lenne, már nem tartana – fejeztem be, amikor fenn álltam a vasszerkezeten.

Ahogy felegyenesedtem, a zseni már nem volt a helyén.

– Te jó Isten! – kiáltottam, és lenéztem.

Kerestem, de nem láttam sem hulló alakot, sem csobbanást, sem ilyesmit. Leguggoltam, és a perem alá néztem: sehol senki. Visszanéztem a kabátos nyúlkálóra, aki totális megszeppent fejjel nézett vissza rám, az oldalán a zsenivel, aki viszont egy az egyben olyan képet vágott, mint a kínai üdvözlő lapokon szereplő vigyori buddha.

– Mi a szent… – hebegtem négykézláb.

– Most már lejöhet – szólt az őrült zseni a legnagyobb nyugalommal.

– Mi a franc? – motyogtam magamban a fickók arcát fürkészve. A kabátos teljesen együgyű képet vágott, az öngyilkos merénylő pedig, mint aki festményhez áll modellt.

– Most akkor.. nem akar meghalni? – kérdeztem.

– Isten ments – felelte az őrült. – Inkább reggeliznék. Sajnos azonban most sürget az idő. Lemászna?

– Maga beteg – mondtam, miközben visszatolattam a járdaszintre.

– Parancsol? – kérdezte a zseni.

– Jó, először is menjünk innen. Túl nagy az érdeklődés. Aztán pedig elmondja nekem, hogy mi volt ez az egész, mert nem fogom itt hagyni anélkül, hogy ezt megtudnám. Tessék, itt a tolla – nyújtottam felé a szép darabot, de nem vette el.

– Azt a tollat ajándékba vettem.

– Annál is inkább nem fogadhatom el – mondtam a legkevésbé sem leplezve gúnyomat.

– De Önnek. – mondta erre az őrült.

– Nekem? – álltam meg hirtelen, miután gyorsgyaloglókat is megszégyenítő iramban két-három háztömböt sétáltunk.

– Szükségem van egy író emberre – mondta mosolyogva.

– Egy író em… jó, nézze, felfogtam, hogy ez valamiféle próbatétel volt, ugyebár.

A mókus csak tovább vigyorgott, láthatóan nagyon jól szórakozott a kialakult helyzeten. Többek közt ez is arra sarkallt, hogy ne tulajdonítsak neki különösebb jelentőséget. Folytattam:

– Szóval a tollat szándékosan hagyta a bisztróban, és… honnan tudta, hogy író vagyok?

– Nézze, az illem úgy kívánja, hogy szíves elnézését kérjem a jelenetért, de…

– A jelenetért? – tárta szét a karjaimat az indulat. – Az ilyesmivel… az embereknek… – és végül nem tudtam hogyan lehordani.

Végül is mindegy, miből csinálunk cirkuszt, az emberek így is, úgy is megbirkóznak vele.

– Figyeljen – mondta, miközben kinyitotta egy várakozó taxi hátsó ajtaját -, most sietnem kell, de itt a névjegyem – azzal kivett a zsebéből egy névjegykártyát, és a kezembe nyomta. – Holnap mindent el fogok magyarázni, meghívom ebédre. Ambrus, kisstílű zeneszerző – mondta, miközben kezet nyújtott. – Viszontlátásra! – kezet ráztunk, és beugrott az autóba.

Úgy álltam ott a járdán, végignézve, ahogy a taxi elhajt, mint aki most nyert turista jegyet egy holdutazásra.

Lenéztem a kezemben lévő papír fecnire, amin ez állt: Ambrus Gyula. Alatta pedig egy telefonszám. Megfordítottam: a hátoldalára egy címet írtak tollal, alá pedig, hogy május 4, csütörtök, délelőtt 11 óra.

 

Láthatják, hogy nem volt más választásom, mindenképp el kellett mennem. Aki ezek után nem menne el, arra nagyon haragudnék.

Mielőtt azonban eleget tettem volna a meghívásnak, utánanéztem kicsit. Megtudtam, hogy a karrierje tizenöt évvel ezelőtt lendült be, amikor egy film megzenésítésére kérték fel, amivel nemzetközi szinten tarolt. Azt követően számos zenei díjat bezsebelt, és még most is sűrűn kap felkéréseket a világ minden tájáról. Meghallgattam néhány művét, és kisstílűnek a legkevésbé sem mondanám.

Számoltam azzal, hogy a pasas netán valóban elmebeteg, de úgy voltam vele, hogy már azt sem bánom. Az igazat megvallva jó ideje voltam bezárva a szobámba, és ha úgy alakul, jót tesz egy kis izgalom. Különben sem lepődök már meg semmin.

Mindezek ellenére nem vártam semmi eget rengetőt az ügytől, bár volt valami a fickóban, ami vonzott, de az évek során megtanultam, hogy nem minden arany. Ám egyelőre nem volt min törnöm a fejem, hisz végül is még csak egy ebédről volt szó.

Én persze már ennek is örültem. Nem azt mondom, hogy a kezeimet dörzsölgettem, és máris azon morfondíroztam, hogyan fogom kihasználni ezt az új viszonyt, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jutott eszembe, milyen hasznos, ha az embert egy elismert, nagy művész hívja meg a házába. Az ismeretség itt is, mint mindenhol, nagy becsben tartott aranykulcs dúsabb legelőkre nyíló kapukhoz.

 

A háza a központtól nem messze futó egyik hosszú, csendes utcában, egy régi stílusú, szép, vörös téglaépület volt, és ahhoz képest elég nagy, hogy egyedül lakta.

Az ebédet maga készítette, míg én a nappaliban tébláboltam egy pohár jóféle tőzeges whiskyvel a kezemben. Néhány percenként harsányan kikiabált a konyhából, ha eszébe jutott valami, ami érdekelte az életemmel kapcsolatban, és mialatt válaszoltam, megvizsgáltam minden dísztárgyat, minden festményt, fotót, antik bútort, könyvet, lemezt, és egyebet.

Evés közben többnyire rólam és az írásaimról beszélgettünk. Azt mondta, lelkesíti, hogy az ilyesféle gondolatok valaki mást is foglalkoztatnak. Hamar kiderült, hogy mindketten szeretünk elmosódott körvonalú témákról szentimentális diskurzust folytatni.

– Nagyon élveztem a legutóbbi írását – mondta -, az Arbiter-t, amelyik a Tintatusban jelent meg egy hete. Szeretem az ilyesmit, szórakoztató és elgondolkodtató.

– Csakugyan? Köszönöm, ez kedves.

– Nos, igen. Egy ideje figyelemmel kísérem a munkáit, és nagyon tetszenek. Tudja, van egyfajta sajátos esszenciájuk, ami minden alkotónak megvan, és az öné… Márpedig, mint mondtam, éppen egy írót keresek. Ami a tegnapit illeti, bocsásson meg, az én világomban szükségét éreztem – mondta, mikor látta, hogy felhúzom a szemöldököm. –, és mindenképp tudni akartam… látni akartam, hogyan viselkedik, ha komolyra fordul a dolog.

– Sajátos – szóltam. – Igazán megrendezhetett volna, mondjuk egy tombolasorsolást.

Nevetett.

Amikor befejeztük az evést, partnerem az evőeszközeit precízen elrendezte a tányéron összehajtott szalvétán, kitöltött nekem is, és magának is egy kis vörösbort, és így folytatta:

– Talán ismeri annak az embernek a történetét, aki elhatározta, hogy fákat ültet a sivatagba.

– Nem ismerem – emeltem fel a bort.

– Nos. Vásárolt hát fákat a faiskolában, megrakta velük a kisteherautóját, és elment a homoktengerig. Szerencséjére ő nem lakott attól nagyon messzire, hiszen gyerekkora óta azt nézte, ezért is döntött úgy egy nap, hogy beülteti fákkal. Gödröt ásott a homokba, beleültetett egy fát, meglocsolta, majd öt méterrel arrébb ugyanígy tett. Ezután pedig újabb öt méterrel arrébb, és még újabb öt méterrel. Ha a fák elfogytak a platóról, elment újabbakért. Amikor aztán beesteledett, hazament, lefeküdt, másnap reggel pedig folytatta. Körülbelül a kétszázadik fánál járt, amikor szóltak neki az emberek, hogy „Te őrült, elment az eszed? Ennek semmi értelme. Nézz vissza! A korábban ültetett fáid sorra kiszáradnak. Az első fák helyén, amiket ültettél, már nincs is semmi, csak újabb homokdűne.”

„Nem baj. Egyszer volt ott fa is.” – így az ember, és folytatta tovább, míg meg nem halt.

Pislogva néztem rá, és azt hiszem, megértette, hogy valamit nem értek.

– A tegnap történtek valóban sajátos módja volt a megfelelő alany kiválasztásának, de, tudja, az éles helyzet kihozott magából valamit. Emlékszik még, mit mondott?

– Nem. Csupa hülyeséget zagyváltam. Csak azért beszéltem egyfolytában, hogy szóval tartsam. Nem tudtam, miket hordok össze.

– Hadd emlékeztessem. Eleve fontos tény, hogy először is utánam eredt. Aztán meg akármit is mondott, nagyon is szándékában állt megmenteni. Ön pedig olyan ember, aki jól tudja, mennyien vannak, akik tesznek rá, hogy ki veti le magát aznap a hídról. Végül pedig mondott valamit, amivel végleg meggyőzött, ami nagyjából annyit tesz, hogy onnan tudhatjuk, hogy az életünknek van értelme, hogy még tart. Ez tetszik – mosolygott rám.

Elgondolkodtam, és valóban, nem is olyan nagy ökörség ez. Nekem is tetszett.

– Nos – fogott bele -, amit öntől kérek, nagyon egyszerű. Szeretném, ha leírna egy történetet. Én elmesélem, maga pedig megírja. Szabadkezet adok, egyrészt, mert ismerem a munkáit, és bízom önben, másrészt pedig, mert bármit leírhat, rám nézve már nincs jelentősége. Most ne kérdezzen, majd megérti – intett le, mikor látta, hogy levegőre nyitom a számat.

Egyszeriben a derűs, lelkes beszélgető partnerből erélyes vezérré lett, és figyelemreméltó változást idézett elő a bennünket körüllengő légkörben. Érezhetően mély érzelmek fűtötték a mondanivalóját, és az alakja valahogyan megnőtt a szememben. Megláttam a Maestro-t.

– Azt kérem öntől – folytatta -, hogy hallgasson végig, jegyzeteljen, rögzítse, vagy amit akar, de írjon le mindent, amit elmondok. Végül pedig, ami közös munkánk feltétele: tegyen meg mindent, hogy az írás minél előbb megjelenjen, a többiről én gondoskodom. Tulajdonképpen, csak annyit kérek öntől, hogy végezze a dolgát, száz százalékosan. Számíthatok önre? – könyökölt fel az asztalra összekulcsolt kézzel.

– Csak ennyi? – kérdeztem meglepve. – Ennyit kell csinálnom? Hogy leírok egy történetet?

– Igen. Habár ez nem csak egy történet, hanem, ha úgy tetszik, egy üzenet.

– Üzenet – nyugtáztam. – Értem. Mikor kezdjük?

– Ha ma estére vissza tud jönni, az lenne a legjobb. Ha nem, akkor holnap. Szeretném, ha itt töltené az éjszakát. Egyetlen egész estés szeánsz elég lesz, de késő éjszaka támadnak a legjobb gondolataim, és azokra szükségem lesz. Így aztán, hogy ne kelljen éjjel hazatérnie, megaludhat a vendégszobában.

– Voltaképpen mindegy, hogy ma, vagy holnap jövök, nekem egyre megy. Ha önnek megfelel, akkor visszajövök ma este. Ami azt illeti, eléggé felkorbácsolta a kíváncsiságomat.

– Nos, akkor – mosolygott – várom vissza. Ízlett az étel? – tért vissza egyetlen pillantás alatt a kedélyes beszélgetés békés lagúnáiba.

– Igen, nagyon. Még egyszer köszönöm! Ha nem haragszik, akkor most máris hazamennék a holmimért.

– Csak tessék, csak tessék! – állt fel velem együtt az asztaltól.

– Egy óra alatt megjárom – mondtam fellelkesülve.

– Kérem, csak nyugodtan. Tudja mit, vissza se jöjjön hét óra előtt. Szellőztesse ki a fejét, vegyen egy fürdőt, lazítson. Jót fog tenni. Éjjel sokáig fenn leszünk. Ha gondolja, este elhozatom a felszerelését, és ön pedig sétálhat is. Hétre várom. Addig is minden jót!

Ekkor már az ajtóban álltunk. Köszöntem én is, és hazamentem.

 Este hétkor a nappaliban álltam, hogy vendéglátóm visszatérjen a konyhából, és együtt leülhessünk. Nagyon kellemes helyiség volt. Két kényelmes fotel nézett szembe egy pácolt dohányzóasztal fölött, két átellenes sarokban egy-egy állólámpa világított, a tér közepén egy művészien megmunkált, kovácsoltvas gyertyatartón – ami volt vagy másfél méter magas – néhány testes gyertya égett.

– Tessék – mutatott a maestro a fotelek felé.

Leültem abba, amelyik mellett egy kislámpa világította meg langyos fénnyel az asztal lapjának a felé eső oldalát, miközben ő apró szendvicseket tett ki az asztalra, mellé pedig egy whiskyvel teli csiszolt üveget, két hasonlóan szép pohárral.

– Hogy telt a délutánja? – kérdezte olyan őszinte mosollyal, amilyent csak egy-két ember tudhat magáénak azok közül, akiket ismerek. De az is lehet, hogy a tekintete okozza ezt az ellenállhatatlan rokonszenvet.

– Köszönöm, és az öné? – kérdeztem vissza.

– Hasznosan és haszontalanul. Attól függ, melyik irányból nézzük. – vigyorodott el. – Kezdhetjük? – fordította oldalra a fejét, hogy a szemével rám sandítson.

– Kész vagyok – feleltem tollal és vázlatfüzettel a kezemben, és keresztbe tettem a lábam. – Ó, egy pillanat – szóltam, és előrehajoltam, hogy elindítsam az asztalra kitett digitális hangrögzítőt.

– Nagyszerű – mondta a maestro, s azzal leemelte az üveg tömör kristálydugóját, és mindkét poharat félig töltötte a napsárga itallal. Majd az egyiket áttolta a diktafon mellé, és a másikat a kezébe véve belefogott:

– Mondja, András, látott már tibeti tantrikus ének kottát? – Újra visszasüllyedt személyiségének mélyvíz szerű állapotába, és ahogy nemlegesen ingattam a fejem, folytatta:

– Ezekben a kottákban nincsenek hangjegyek, sem pedig vonalrendszer. A dallamot nagyjából meghatározó vonalakból állnak, melyeknek esése jelzi a hangmagasságot, vastagságuk pedig a hangerőt. Ám nem ez az érdekes, hanem az, hogy már önmagukban szemkápráztatóan esztétikusak. Úgy festenek, mintha hullámzó, fodrozódó felhőket ábrázolnának, vagy a szél stilizált járását. Ezek a kották olyan énekeket tartalmaznak, melyeket a szerzetesek meditációhoz kántálnak, és ami ebben lenyűgöző az az, hogy a lejegyzési formájuk már önmagában egy műalkotás. Zenei kalligráfia. Már a kotta puszta látványa is érzelmeket kelt anélkül, hogy képesek lennénk azt olvasni.

A történet egy barátommal, azaz talán inkább a barátommal kezdődik. Róla fogok először beszélni. Ezt a barátomat, drága Danimat, még fiatal komponista-palánta koromban ismertem meg egy önfeledt estén, amikor a lányokkal és fiúkkal mulatni mentünk. Ez a Dani gyerek nagy szoknyavadász hírében állt, sőt mi több, a lányok egy az egyben varázserőt tulajdonítottak neki. Már korábban is hallottam, hogyan csábítja el az összes hölgyet, aki csak az útjába kerül, de egészen addig még nem fújt vele össze a szél.

Kettesben ültem egy asztalnál a csinos Adéllal, mikor hirtelen ez a srác levágódott mellém. Az asztal túloldalán a lány elsápadt, nagyot nyelt, és szó nélkül elillant. Dani már igencsak dülöngélt, de azért még magánál volt. Átvetette a vállamon a karját, és közel hajolva azt mondta:

– Bocsáss meg, cimbora, hogy elzavartam a szép hölgyet. Tudod, a ruhájuk miatt van.

– Fátylat rá – mondtam, és visszakérdeztem: – Mi van a ruhájuk miatt?

– Hát, hogy mindent tudok róluk – felelte a részeg fiú. – Vagyis hát, nem csak a ruhájuk miatt. Tudod, elég csak megérintenem a szoknyájuk sarkát, és már tudom az ízlésüket. Elég csak megfognom gyenge kis, fehér kezüket, és tudom, mire vágynak. Elég csak megcsókolnom duzzadó ajkukat, és az összes titkukat ismerem.

Aznap este nem beszéltem többet Danival, mert ő kiütötte magát, engem pedig egy árnyékos sarokból Adél csábított kacér szemekkel. Otthagytam a fiút.

Hetekkel később azonban újra összefutottunk, és együtt mentünk el tekézni. Olyan jót beszélgettünk ezalatt, hogy ezután egyre szaporodtak a közös programjaink, míg végül barátok lettünk.

Daninak valóban volt egy különleges képessége. Ő ezt természetes megérzésnek nevezte, ami a nagyanyja szerint nála erősebb, mint a többieknél, de nekem ez ennél többnek tűnt. Dani ugyanis olyan dolgokat tudott meg emberekről pusztán a személyes holmijuk megérintésével, amik hallatán a falra másztak. Ő sosem vette ezt komolyan, egészen addig, míg egyszer le nem ültettem.

Az történt ugyanis, hogy éppen mulatni készültünk, és Dani eljött előtte hozzám, hogy tőlem induljunk el együtt. Amíg én a fürdőszobában piperézkedtem, ő a hálómban lévő polcokat bújta, és megakadt a szeme egy apró zenedobozon, ami a Csajkovszkij Hattyúk tavának fő motívumát játszotta. Ahogy a kezébe vette, még hozzá sem ért a tekerőhöz, azonnal elsírta magát.

Én, ezt meghallva, kinéztem a fürdőszobából, és azt láttam, hogy Dani az ágyamon ül, és kezében a zenedobozzal, lehajtott fejjel keservesen zokog.

– Dani… – szóltam hozzá, aki felnézett rám könnyel telt szemekkel, és azt mondta:

– Istenem, Gyuszi, annyira sajnálom.

– Jaj, ne – mondtam, mire ő felkelt, odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt. Az arcomról a borotvahabot mind a vállába kentem, és én is elsírtam magam.

Azt a zenedobozt általános iskolában kaptam ajándékba egy kislánytól, akibe nagyon szerelmes voltam, és aki tinédzser korában, autóbalesetben életét vesztette.

Senki sem tudott a zenedobozról. Ekkor döntöttem úgy, hogy felderítem Dani különleges képességét. Hetekig tartó kutatómunka után rátaláltam egy többször dokumentált, ám ritka, úgynevezett pszichometrikus emberi képességre. A pszichometrikus képesség a tárgyak lényegi információval feltöltött elektromágneses mezejének érzékelését és leolvasását jelenti. Jelenleg csak nagyon elszórva bukkanhatunk bármilyen forrásra a téma kapcsán, mert a modern materialista tudomány ilyesmivel még nem foglalkozik, tudniillik elutasítja, mondván, az ember azért ragaszkodik egy bizonyos tárgyhoz, és azért nem akar egy másik, teljesen ugyanolyat, mert az eredetihez emlékek fűzik.

Én viszont ezek után Dani barátom képességét ténynek könyveltem el, és úgy gondoltam, hogy ezt tekintve a filléres pszichológiai elmélet nem stimmel. Azt a tárgyat én feltöltöttem, ha úgy tetszik, emlékkel, vagy ha úgy, energiával, de feltöltöttem, és nem csak az én szívemben létezik az emlék és a tárgy kapcsolata, hanem rajtam kívül is.

Leültettem hát Danit, és mindezt elé tártam, hogy az én véleményem szerint miről is van szó, és mi ez az ő hírhedt, túlfejlett megérzése.

Nem azt mondom, hogy nem tetszett neki, de nem tudta hirtelen befogadni mindet egyszerre, és igencsak ráncolta a szemöldökét.

Nem sokkal később otthagyta a színművészetit, és eltűnt. Csak hetekkel később kaptam tőle lapot, hogy ne aggódjak, minden rendben van, talált valakit, aki segít rajta. Ennyi állt a levelezőlapon, egy erdélyi bélyeggel.

Legközelebb idén láttam újra, a klinikán.

Sem beszélni, sem mutogatni nem tudott. Nyitott szemmel, némán feküdt a falak közt, mint valami zöldség, és semmire sem reagált. Az orvosok szerint már korábban is hajlamos volt a skizofrénia bizonyos válfajaira, és végül, talán valamilyen intenzív élmény hatására összeomlott, és egy állandó katatón állapotba került. Egy nővér kikotyogta, hogy ott, ahonnan átszállították, azt beszélték, hogy valami furcsa tárgytól lett ilyen. Azonnal tudtam, hogy nincs itt szó semmiféle kórról. Még aznap elrendeztem mindent, hogy amint lehet, Erdélybe utazhassak.

Három hétig tartott, mire a nyomára bukkantam. Kiderült, hogy sokat és sűrűn változtatott helyet, és további három hónapba telt, míg végül egy csonka családnál kötöttem ki a Szent Anna-tótól nem messze, ahol Dani nemrégiben járt.

A családot az ember és egyetlen, Anna nevű, hat éves leánya alkotta, mivel az asszony, és két fia elvesztek egy négy évvel ezelőtti hatalmas hóviharban. Endre, az apa elmesélt nekem néhány helyi legendát, többek közt a Szent Anna tó mítoszát is, amiről a kis Anna a nevét kapta.

Az ősi időkben a tó helyén egy nagy hegy, azzal szemben pedig egy barlang állt, melyek tetején két gonosz testvér egy-egy kastélya csúfította az eget. Az egyik éjjel egy nemes ember érkezett pompás hintón az egyik testvérhez, hogy éjszakára szállást kérjen, ám a gonosz testvér szemet vetett a hintóra, amit csúfondáros kockajátékon el is nyert a nemestől. Még gonoszabb ikertestvére irigy lett bátyja új hintója miatt, és fogadást kötött. Azt mondta, ha sikerül naplementéig ennél is csodásabb hintót kerítenie, testvérének neki kell adnia összes vagyonát. Hiú fivére természetesen belement. A gonoszabbik eztán egy nap alatt összefogatta a vidék legszebb leányait, és arany lószerszámokkal egy ragyogó hintó elé fogatta őket. Este a bátyja elé állt volna hintójával, és hogy bemutassa, nagyot csapott ostorával a lányok közé, de azok nem bírták el a hintót. Dühében újabbat csapott az ostorral, ami eltalálta a fogat elejébe állított legszebb lányt, Annát, aki fájdalmában felkiáltott, és összerogyott. Ezt meghallván a Teremtő akkorát sújtott a vidékre, hogy a hegyből semmi sem maradt, csak egyetlen tó: a fekete vizű Szent Anna-tó.

Endre elmondta, hogy nemrég bizony itt lakott nála az én drága Dani barátom, és azt is, hogy innen vitték el az orvosok. De azt sajnos nem tudja, mi lelte.

Szomorúan tértem nyugovóra, és a Szent Anna-tó mítosza járt a fejemben. Vajon hogyan találja ki a nép ezeket a mondákat? Patakok, melyek valaha leányok voltak, tavak, melyek valaha hegyek. Anna szépsége és szenvedése, ami életre hívta az ítélet napját.

Már éppen elaludtam volna, amikor észrevettem, hogy a szobám ajtaja résnyire nyitva van, és valaki befelé néz, éppen rám. Anna volt, a kislány. Ahogy megláttam, becsukta az ajtót.

Másnap, reggeli után, értem jött egy lovaskocsi, hogy visszavigyen a városba, és amikor épp kezet ráztam Endrével, Anna jött elő a ház mellett álló kalyibából egy rozsdás tekegolyónak látszó tárggyal a karjában.

– Jaj, Annácska – szólt az apja. – Megmondtam, hogy ne nyúlj ahhoz.

A kislány egészen odasétált, és a lábaim elé dobta a golyót, majd hátranézett az apjára, és azt mondta:

– Ez volt az, ugye, édesapám?

– Ez, Anna – mondta Endre leszegett fejjel.

Aztán mindketten rám néztek azzal a szánalomra méltó, szegény tekintettel.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Tudja, Ambrus úr, de hát én nem tehetek róla – mondta.

– Miről?

– Tudja – kezdte -, amikor a jó Dániel nálunk töltötte az idejét, hát nagy hasznunkra volt, mert van nagy földem, de csak két karom, emez meg még kicsi, hogy beállítsam. Aztán egy napon eszembe jutott, hogyha kitakarítjuk a csűrt, lesz elég hely az árpának, merthogy ennyit évek óta nem bírtam betakarítani. Fogtuk is, és nekiláttunk. Telis-teli volt az olyan holmival, aminek én a felét se ismertem. Úgy adogattam kifele Daninak, aki meg dobta a kupacba, hogy majd elviszi a cigány.

Odadobom neki ezt a gömböcöt, és akkor…

Endre ekkor úgy elhallgatott, mintha tilos volna beszélnie.

– Mondja már, hát ezért vagyok úton hónapok óta, mondja, kérem! – biztattam.

– Hát – mondta Endre gazda – a kezibe tapadt a golyó, és mint akibe villám sújtott, úgy megállt ott. Aztán soha többet egy szót se szólt. De a szeme sem mozdult semerre.

Lehajoltam, hogy megfogjam a tárgyat, és mielőtt megérintettem volna, belém hasított, hogy nehogy megtegyem, mert én is úgy végzem, mint Dani, és akkor aztán soha senki nem jár ennek a végére. De aztán eszembe jutott, hogy én bizony tudom, hogy ő miért járt így, és nekem ugyanúgy, ahogy a kis Annának, semmi bajom sem lesz, ha megfogom ezt a vackot.

– Nézze – kezdte Endre félszegen – ez még a nagyapámé volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy megtartsuk. Azt mondta, hogy még az ő apja találta egy leégett búzatábla közepén, és hogy annak idején ez a golyó magátul gurult jobbra-balra. Gyula uram, hisz, amit akar, nekem ezt az öreg nagyapa mesélte, én ezt így tudom. Ha akarja, elviheti. Nekem már nem kell.

Így kerültem birtokába egy úgynevezett Betz-gömbnek. Merthogy amint hazaértem, ennek is utánanéztem, és bizony több helyütt is rátaláltam teljesen azonos történetekre. Mindig ugyanaz: az égből lehullott egy acélgolyó, ami rejtélyes, furcsa hangokat ad ki, magától mozog, reagál a külső eseményekre, egyes esetekben még más tárgyak is megmozdulnak körülötte, és felnyithatatlan.

Az egyik gömböt egy időben nagyon sok kísérletnek kitették, még röntgensugárral is megvilágították, és kiderült, hogy valami van a belsejében. Na persze ez nem csoda, ha már ilyen furcsa tulajdonságokkal bír. Ámde a gömb burkának kiszámolt tömege megegyezik a gömb egészének mért tömegével. Magyarán a törvények alapján nem hogy üresnek, de légüresnek kellene lennie. A röntgensugár szerint viszont korántsem volt üres.

Azóta sem tudja senki, hogy mik ezek a rejtélyes gömbök, de számomra két dolog biztos, egy: valami emberi tudománytól távoli dologról van szó, és kettő: Dani emiatt omlott össze.

Elmentem hozzá minden nap. Sovány volt, és öregnek tűnt. Persze harminc éve nem láttam. Csak feküdt ott, csendben. Én meg csak ültem, és elakadtam a kutatásban. Nem tudtam meg semmit.

A választ életem legszörnyűbb és legnagyszerűbb napja hozta meg.

Aznap soron kívüli zenekari próbám volt, de most ez nem számít, csak annyiban, hogy emiatt sajnos el kellett halasztanom a Daninál tett látogatásomat. Ezt viszont soha, semmi árán nem akartam kihagyni egy nap sem. A próba miatt lecsúsztam a látogatási időről, és sötétedéskor értem a szanatóriumhoz, amikor már láttam, hogy mindenkit kifelé tessékelnek.

Én be akartam jutni Danihoz, és tudtam, hogy be is fogok. Megkerültem az őröket és az ápolók rideg szívélyes modorától bűzlő főbejáratot, és felmentem a dombon. Megtaláltam Dani szobáját, és még az ablak is nyitva volt.

A maestro egy pillanatra megállt, hogy újabb whiskyt töltsön mindkét üres pohárba. Elvettem a poharat és türelmetlenül meredtem rá, ő pedig folytatta.

– Bemásztam a nyitott ablakon, hogy meglátogassam a barátomat. Nem hagyhattam cserben, érti? Ott volt, összeroppantva valami ismeretlen erő által, egy olyan kinccsel a birtokában, ami… a fenébe! Szóval mellé ültem, és lehet, hogy amiatt, hogy későn érkeztem, de lehet, hogy aznap pont ekkor kellett érkeznem, Dani hirtelen megragadta a karomat.

Kiabálni akartam, de egy hang se jött ki a torkomon, és mozdulni sem tudtam. Az egész gerincem mentén iszonyatos forróságot éreztem, a teljes látómezőmet pedig kitöltötte egy kaleidoszkóp szerű, színes villódzás. Mindeközben egy olyan tapasztalatban volt részem, mint hogyha egy végtelen energiaáramba mártottak volna. Egyetlen morzsáját sem voltam képes ésszel felfogni, de érzésre olyan volt, mint egy kimeríthetetlen forrás, ami mindent tartalmaz, vagy ha úgy tetszik, a mindent tartalmazza.

Telefoncsengésre ébredtem másnap reggel. Mikor magamhoz tértem, a fejem szörnyen zsibogott, és otthon, a saját házamban, a kanapén feküdtem. Nem tudom, hogyan kerültem haza, azt feltételezem, hogy önkívületi állapotban tettem meg az utat egyedül, mert azóta sem derült ki.

A szanatóriumból kerestek, hogy közöljék, Dani az éjjel meghalt.

Miután letettem a telefont, és megnyugodtam, emlékek intenzív áradata kezdett beúszni a tudatomba. Ám, ha pontos akarok lenni, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy az „emlék” szó csupán a legkézzelfoghatóbb megnevezési forma, amire nincs több okom, mint akár szimultán lezajló eseményeknek nevezni, amiknek a tudatába kerülök. Nem pontos események, hanem csak villanásnyi képek, benyomások és hangtöredékek, amik azóta is tartanak. Semmit nem tudok kihámozni belőlük, de azt tudom, hogy – és ha már emlékeknek neveztem őket – ezek nem a saját emlékeim.

Ezt követően három teljes napig képtelen voltam aludni, mert valahányszor ellazult állapotba kerültem, rám tört ez a tengernyi emlékkatyvasz.

Aztán egy reggel, már teljesen kimerülten, borotválkozás közben az arcomat néztem a tükörben. A mozdulataim elnyúltak voltak, és végeérhetetleneknek tűntek. Közelebb hajoltam a tükörképemhez, és azt kérdeztem magamtól: mi a gyöngyvirágos rossz nyavalya történik? Egyszeriben újra érezni kezdtem a gerincem hosszában futó forróságot, amit követően az arcomat, a mellkasomat és a végtagjaimat vad bizsergés árasztotta el. A tükörképem, a polccal, az azon lévő kellékekkel, és a mosdóval együtt egyszer csak eltűnt a szemem elől.

Ekkor a maestro megállt a mondandójában, és maga elé meredt. De úgy meredt, mint hogyha épp egy darazsat szuggerálna, amiről nem tudja eldönteni, hogy békén hagyja, vagy elpusztítsa.

– És, András, most szedje össze magát… van mit innia? – ocsúdott fel váratlanul, és újratöltötte a poharamat. – A nappalimban álltam – folytatta -, és önmagamat néztem, ahogy a legszebb ruhámba öltözve zongorázom. De az a darab! Soha életemben nem hallottam még olyan csodálatosat. Megbabonázva hallgattam, és néztem, amint lehunyt szemmel játszom. Roppant nyugalmat és elégedettséget éreztem önmagam felől. Aztán hirtelen lángra lobbant minden. Még a levegő is égett, és másodpercek alatt izzott fel és csorbult önmaga árnyékává minden a féktelen tűz éhségében körülöttem. A zongoránál ülő alakom hevesen lángolt és fogyatkozott, majd összegörnyedt, s végül elporladt és egybeolvadt a többi tűz emésztette tárgy parázsló hamujával. Eltávolodtam a házamtól, és bármerre néztem, mindenütt őrjöngő tűz tombolt. Tovább távolodtam, és végül láttam, amint égig érő tűztenger borítja be az egész Földet.

Ezután egyszeriben újra a fürdőszobában álltam, és a verítékben úszó, elképedt arcomat néztem a tükörben.

A víziónak volt egy sajátossága, mégpedig, hogy semmiféle fejtörést nem okozott. Ellenkezőleg. Kikezdhetetlen, acélos bizonyossággal vert gyökeret bennem az ember földi életének vége. Ez nem, mint lehetőségként, vagy káprázatként él bennem, hanem olyan meggyőződésként, mint az, hogy az ősz után tél következik.

Úgy gondolom, hogy Daniban feldolgozhatatlan mértékű tudás robbant szét, amivel valahogyan eggyé vált, ezáltal szinte teljesen elfordítva figyelmét a testétől. Utolsó perceiben azonban még átmentette belém egy csekélyke szeletét, mert azt akarta, hogy tudjam. Azt nem tudom megmondani, hogy ezt miért akarta. Nem tudom, mi haszna származik egy halandónak abból, ha tudja, hogy ő és a világa nemsokára nyomtalanul eltűnik az örökkévalóságban, mindenestül porrá lesz. A nyilvánosság elé nem állhatok ezzel, és Noé csillagközi bárkáját sem építhetem meg.

Ahogy észhez tértem a látomás után, az abban hallott darab andalgott a fejemben, és tudtam, hogy életem legnagyszerűbb művét köszönthetem benne. Félbehagytam a borotválkozást, és kirohantam a zongorához, hogy eljátsszam. Elkezdtem leírni, és napok múltán felismertem, hogy nagyon nagyszabású műnek ígérkezik. Olyannyira, hogy nem lesz időm befejezni, és mikor erre rádöbbentem, végtelen kétségbeesés lett úrrá rajtam.

Miért komponáljak meg egy művet, ha sohasem mutathatom be?

Napokig gyötört ez a gondolat, és először úgy éreztem, hogy minden teljesen értelmetlen. Megfordult a fejemben, hogy meg sem írom. Egyre súlyosabban kínzott a tehetetlenség és a sajnálat. Ha belegondoltam, mi minden vész el örökre, az emberiség történelme, a nagy felfedezések, szemkápráztató építmények, és az összes fenomenális műalkotás, úgy korbácsolta fel a dühöt bennem, hogy szinte mart. Mi értelme a létezésnek, ha nincs senki, akinek tudomása legyen róla? Mi értelme bármi létének, ha nyoma sem marad, és senki sincs, aki emlékezzen rá?

Szenvedtem. Tehetetlen dühömben sorra levertem a tárgyakat, szétdobáltam és összetörtem mindent, és egy alkalommal felborítottam az egész könyvespolcot. Amikor aztán lecsillapodtam, megálltam egy helyben, és ahogy lenéztem, egy könyv hevert a lábaim előtt, nyitva. A tibeti énekek kottáiról készült képnél nyílt ki. Ránéztem, és valamit átkapcsolt bennem. Rémlett, hogy már láttam korábban, de akkoriban nem volt rám különösebb hatással. Most viszont… fény gyúlt a fejemben. Megkaptam a válaszomat.

A tibeti szerzetesek akár tudatosan, akár szimplán praktikus okokból találták ki ezt a lejegyzési módot, mindezt egy olyan életfilozófia szerint, olyan tudatállapotban tették, aminek eredményeképpen már énekeik kottaképe is egyfajta művészet. Ez pedig azt jelenti számomra, hogy az alkotás sohasem céltalan. Belső célja van. Sok alkotás készülhet céllal, de egy művész számára nem a mű az, ami igazán számít, hanem az alkotási folyamat. Lehetséges, hogy a kész kreáció egyszer valakiben majd változást idéz elő, de a szerzőnek mindenek előtt saját alkotói vágyának kiélése a legfontosabb, aminek a szerzemény csak egy következménye, lenyomata.

Nem tehetem meg, hogy nem folytatom életem legszebb művének életre hívását, mert nem tudom megtenni. Mert olyannak születtem, hogy van bennem valami, ami akkor is erre hajt, ha tudom, hogy soha más ember nem szerez róla tudomást.

Nem tudom, mi késztet bennünket arra, hogy lelki táplálékot teremtsünk, de akiben ez megjelenik, az valami leküzdhetetlennel találja szembe magát, és ez az emberi lét egyik nagy csodája.

Emlékszik még a bevezetőben elmesélt történetre az emberről, aki fákat ültetett a sivatagba? Érti már? Hiszen mind ugyanezt tesszük. Fákat ültetünk a sivatagba, amik addig zöldellnek, amíg mi ott vagyunk, s végül elnyeli mindet a homok. Édes mindegy, hogy mi jön azután. Az ember éli az életét, és olyasmiket tesz, amiknek a többsége csak neki számít, mert csak ő emlékszik rá. Ennek pedig saját fejlődésében csak akkor van értelme, ha az ember nem csupán egy köteg organikus szövet és némi elektromágnesesség, és a tapasztalatait átviheti valahová.

Ha az alkotás céltalan, még céltalanabb az alkotó élete, ha alkotói vágyát megtagadja.

Ezután a maestro elhallgatott, és a maradék italát nézte, miközben körbe-körbe lögybölte a pohárban. Én, mintha álmodozásból tértem volna magamhoz, tátott szájjal, elvettem az arcomtól ökölbe szorított kezemet, amiben a tollat szorongattam, és amin eddig a fejemet támasztottam, és két-három nagyot pislogva nyújtottam egyet az arcizmaimon. Lenéztem az ölemben heverő jegyzetfüzetre, ami üresen kongott.

– Akkor most – kezdtem – ezt értsem úgy, hogy hónapokon, vagy heteken, vagy akár napokon belül mind meghalunk? Mégis mikor?

– Értse. Mindazonáltal ez az én szubjektív meggyőződésem marad, épp ezért azt nem mondom meg, hogy mikor, mert annak az egészet tekintve nincs jelentősége. Hamarosan, de nem ez a fontos.

– Nem ez a fontos?! – borultam ki. – Hát mégis mi fontos, ha nem ez?

– Ugyan. Ha nemsokára mindennek vége, számít az, hogy a jövő héten, vagy két hét múlva?

– A jövő héten?!

– Nem ezt mondtam. Jelentesse meg az írást.

– És annak mégis mi értelme van akkor? – kérdeztem.

– Ismeri a századik majom hatást? – nézett rám hunyorítva.

– Azt történetesen igen.

Nem felelt, csak mosolygott, majd kérdő arcot vágott.

– Hát – mondtam végül -, hacsak az ember valóban nem több, mint egy köteg organikus szövet és némi elektromágnesesség, akkor vajmi kevés az értelme.

– Látja, ezt szeretem magában – nevette el magát -, hogy olyan elfogulatlan.

– Köszönöm. Mondja, maest… művész úr, lehetne szó valamiről, mielőtt jó éjszakát kívánunk?

– Az attól függ. Mi lenne az? – tette a kezeit a fotel karfájára, hogy felkeljen.

– Játszana nekem a műből?

Erre visszarogyott a székbe.

– Ó, hát nem is tudom. De hát miért is ne. Hát persze! Ennyit még megtehetek. Tudja, nem szívesen mutogatok zongorakivonatokat egy készülő szimfóniából, de tekintve a végkifejletet, most az egyszer kivételt teszek – mondta, a „most az egyszer” szavaknál felnevetve.

Felhajtotta a maradék italát, felkelt, odaült a zongorához, és felnyitotta.

– Céltalan-szimfóniának neveztem el – mondta, mielőtt játszani kezdett.

Én mellette álltam, és révetegen hallgattam. Tényleg gyönyörű darab volt.

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Fecskefarkú

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel.

A halogatásról

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Kékes szálló

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg…

Rövid történet a Tettek Mezejéről

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez.

Az idő koldusa

Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This