Önkéntes száműzetés

Ez a történet húszas éveim céltalanságának következménye, egyfajta csattanója – már amennyire lehet céltalan olyasmi, aminek ilyen célja van.

Egy könyv megírásának hétpecsét alatt őrzött titka hihetetlen módon az, hogy írni kell. Mindent, ami csak jön. A formába öntéssel és fésülgetéssel, selejtezéssel és csinosítgatással később kell bajlódni.

Bőségesen akadt részlet, ami megítélésem szerint megbontott volna egy elképzelt folyamot. Ezen száműzött részek közül, úgy gondoltam, megosztok itt néhányat az Olvasóval.

Gyermekkorom óta vezetett naplóm mára az élet számomra kulcsfontosságúnak vélt makacs kérdésein való töprengésnek ad helyet.

Ilyen bejegyzésekből álljon itt néhány, gondolatébresztő gyanánt, novelláim atolljai között.

Amikor épp nem írok, az életem kilencven százalékát a zene tölti ki. Az a hozzám tartozó alkotási forma, amelyhez serdülőkorom óta feltétlenül ragaszkodom, a dalírás.

Sosem szándékoztam verseket írni, nálam a versírás egyenlő vérsírás, sajnos nem vagyok költő. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem el ilyen, zömében első gondolatra leírt költeményeket gyártani, hogy megfékezzem, csillapítsam, azaz inkább kihajigáljam a fejemben csapongó se füle, se farka rímeket és gondolatokat azzal a céllal, hogy nyugodt elmével foghassak hozzá egy épkézláb dalszöveg megírásához. Ezt Tudatürítésnek neveztem el. Legtöbbjük értelmetlen, bugyuta, vagy kínos, de gondoltam, egyet-kettőt miért ne tehetnék ki a fiókból az asztalra.