abc

Ami a könyvből kimaradt

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Bevágott ajtók

Egyszer, ahogy épp valaki napi háborgását hallgattam, az az érzésem támadt, mintha egy borzasztóan elhízott ember tömné magába két pofával a habos süteményt, és közben a leggyűlöletesebb, ocsmány undorral mocskolná a cukrászt. Mígnem egyszer rajtakaptam magam, hogy ugyanezt csinálom. Ez tett be. Az kizárt, hogy én így éljek! – kiáltottam.

És ekkor kerültem két tűz közé.

Egyrészt saját lelkiismeretem állt ki ellenem, mondván: megkergültem, és éppen jól átverem magam; hogy ez az egész csak téveszme, hiszen nézzek körül, mindenki más egyformán viselkedik – sajnos volt idő, mikor majdnem meg is győzött, hogy nekem is követnem kell a példát. Másrészt pedig pont az a mindenki más, akik ellen sorra csatát vesztettem. De most már tudom, hogy fölösleges harcolni, mert akinek mindig van egy jó kifogása, az sosem akarja megérteni a vizek titkait.

Az én munkahelyemmel sem volt alapvetően semmi gond. Az elődöm, aki betanított, tizenöt évig volt a helyén. Meglehet, hogy éretlen voltam és fafejű. Mert minálunk – ismerik – az a bevett szokás, hogy megtanulod befogni a szádat, miközben ürülékkel etetnek, de vágj hozzá még jó pofát is, mert örülj, hogy kapsz enni.

Éretlen? Rendben. Fafejű? Hála az Istennek!

Akkoriban már fél éve a főnökkel kettesben vittük a boltot, mert mindkét kollégám lelépett. Amikor odakerültem, két másik sráccal együtt kezdtük el a munkát, így hárman leváltva az éppen távozó csapatot. Eredetileg mindhárman külön területre voltunk beosztva, mindenki arra, amelyikhez értett. De természetesen többször adódott, hogy át kellett nyúlni a másikba is, mert aktuális kollégának éppen dolga volt, vagy nem volt jelen. Abból persze az elején rengeteg kínos szituáció született, ami utólag visszaemlékezve természetesen inkább humoros, mint aggasztó. De én, személy szerint, akkor még nem tudtam, hogy ezek a dolgok nem számítanak, és hogy az emberek többsége túl magas lovon ül, és imádják ezt a színjátékot.

Először igencsak döcögve sikerült teljesítenem felmondott kollégáim területein, de végül megtanultam, s idővel szépen belejöttem. Ekkor kértem fizetésemelést egy este, a munkanap végén.

A főnökasszony a kasszánál ült, és miután végzett a számolással, szóltam a főnöknek, hogy beszélni szeretnék. Ott álltak előttem olyan tekintettel, mint akinek most mindjárt megmondják, hogy egyes lett a dolgozata, amit előtte amúgy is tökre sejtett.

 – Az a helyzet – kezdtem –, hogy miután Zuzu is már fél éve nincs itt, jóval több mindenre kell figyelnem, több mindennel foglalkoznom, mint ami eredetileg a dolgom volt, úgyhogy arra gondoltam, hogy szeretnék többet keresni.

Nem szándékosan fogalmaztam így. Egyszerűen még ekkor sem jött a nyelvemre az a kifejezés, hogy „fizetésemelést kérek”. Valamiért még mindig nem éreztem magam elégnek az ilyesmihez. Alázatosságra neveltek, és szemtől szemben túlságosan lágyszívű vagyok. Vagy inkább gyáva.

Ekkor mindketten elkeseredett képet vágtak, és a főnökasszony válaszolt először.

 – Jaj, bandikám, nem olyan egyszerű az. Nincs elég forgalma a boltnak, ma is három pengetőt adott el.

 – Egy lábbőrt, két szett Pirastro húrt, és egy Trevor fuvolát is megrendeltek, de nem ez számít – feleltem. – Nekem így is mindig van mit csinálnom. Ha vesznek, ha nem. A munkaköröm bővült, és egyértelmű, hogy legalább kétszer annyi a dolgom, mióta a srácok elmentek. Olyan sokat kérek, ha havi tízezerrel többet akarok keresni? – kérdeztem elgyengülve, mert sokkal többet kellett volna mondanom. De végül is teljesen mindegy, mert úgysem kaptam volna meg. Mire a főnök nemes egyszerűséggel azt felelte:

 – Olyan egy fafej vagy. Nem érted, hogy nem tudunk többet adni, ameddig ilyen gyenge az eladás.

De engem ez egyáltalán nem érdekelt. Nem a saját hibámnak éreztem, hogy ez így van, ők pedig sokszor éreztették velem, hogy márpedig ez az én saram. Hogy akkor már másfél éve heti negyvenhárom órát dolgoztam, de csak húszban voltam bejelentve, nem számított. De talán annyira nekem sem. Amit egy idő után már nem bírtam elviselni, az a megkövetelt kereskedői ferdítés, és az elenyésző fontosságú dolgok túlmisztifikálása volt. Újra olyasmiben találtam magam, ami nem nekem való. De honnan tudhatták volna ők ezt? Ám, hogy ennek tetejébe még fafej is vagyok, köszönöm. Most már bóknak veszem.

 – Jó, értem – vágtam rá. Szó nélkül felvettem a táskám, kitrappoltam a boltból, és jól bevágtam magam mögött az ajtót. Ennyit tehettem. Bevágni az ajtót olyan helyzetekben, amikor az igazságért harcolok, és vaksi termeszkatonák ellenállásába ütközöm. Szerencsére azóta is ez volt az utolsó, hogy ajtót csaptam be.

Hazafelé aztán, miközben azon bosszankodtam, hogy a nem nekem való dolgok halmaza még eggyel gyarapodott, a nekem valók halmazának bánatára, amin a molypillék már lyukat rágtak, felbukkant egy emlék. Eszembe jutott, amikor a főiskolán egy zárthelyi írás közben kellett bevágnom egy ajtót magam mögött.

A tanár úr ugyanis nem szerette a fészkelődést rögvest azután, hogy ő belépett a terembe. Én meg természetesen még a füzetet lapozgattam, hogy utoljára átfussam az anyagot. Ahogy belépett, én, elkerülve az összetűzést, a füzetet egy mozdulattal behajítottam a padba, és kezeimet összekulcsolva felkönyököltem a padra, csücsörítve, félig lehunyt szemmel és felvont szemöldökkel olyan képet vágtam, hogy „Na, tesókám, kérdezhetsz bármit!”

A történethez azonban hozzá tartozik az is, hogy ez már egy pót ZH volt, mert az elsőre egy akkora egyest vésett a professzor, hogy még olyat nem láttam. Félreértés ne essék: nem azért mondom így, mert ez egy kifejezés, hanem azért, mert olyat még tényleg a büdös életben nem láttam. Kár, hogy nem mértem meg, de tíz-tizenegy centi biztosan megvolt. Valahol megvan még, majd kiállíttatom.

Erre a második esélyre viszont már sokat készültem. Úgy tíz percig lázasan kapartam mindent, amit tudtam, amikor mellém lépett az úr, valami túlvilági késztetéstől vezérelve lehajolt, és benézett a padba. Azóta azt feltételezem, hogy ezt azért tette, mert látta a dolgozatomat, amire annyit készültem, illetve emlékezett a gigantikus karóra, amit biztosan vegyes érzelmekkel kaszált a korábbi munkámra. Összetette a kettőt, és biztosra vette, hogy csalok. A padban lévő ártatlan füzetem pedig megerősítette ebben a hitében. Kivette, elém hajította, és ideges hangon kérdőre vont.

 – Ez mi? Adja ide! – azzal elvette az aranyat érő dolgozatomat, és összetépte. – Ez elégtelen – mondta a tolvaj suhancot tetten érő együgyű közeg büszkeségével, pedig a legkevésbé sem volt buta ember.

 – De tanár úr – szabadkoztam –, hozzá sem nyúltam, csak a padban volt.

Furcsa, de még én sem hittem ezt el, ahogy kimondtam. Ki hinné el? Nem ő tehet róla. Az ő szemszögéből teljesen biztosra ment. Így pedig hajthatatlan volt.

Egy percnyi hiábavaló győzködés után dühöngve összepakoltam, és úgy bevágtam magam mögött az ajtót, hogy zengett a folyosó. De szerintem az egész épület. Azt hiszem, mész pikkelyecskék földet érését is hallottam magam mögött a padlón.

Azzal újabb évet halasztottam abból a tárgyból. Amikor az ötödik évet elkezdtem, két megmaradt tantárggyal kellett volna csak végigcsinálni még két évet. De mire fel? – tettem fel magamnak a kérdést.

Első főiskolámra szüleim unszolására mentem. Valójában sosem akartam egyetemre járni. Ezt már a középiskola felénél eldöntöttem, és meg is volt az ötletem, hogy merre menjek tovább. Szüleim viszont kötötték az ebet a karóhoz: nekem diploma kell, likőrös üvegekkel még azután is zsonglőrködhetek. Aztán mikor előrukkoltam azzal, hogy rendben van, átnéztem a felsőfokú képzések nagykönyvét, és filozófia szakra akarok menni, tájékoztattak, hogy ahhoz egyrészt rengeteget kell olvasni, másrészt pedig különben sem lehet belőle megélni.

 – Jó, akkor a másik ötletem az asztronómia szak a Természettudományin – mondtam erre.

 – Na, te meg a reál tantárgyak! – így a szüleim. – Két külön világ. Nézd meg, mit össze nem szenvedsz egy matematika kettesért! Tudod te, hogy a csillagászathoz mennyi matek kell? Különben meg valószínűleg fel sem vennének, és ha mégis, utána éhen halnál.

 – Nem tökmindegy? – feleltem duzzogva. – Csóró csillagászként éhen halni még mindig sokkal jobb, mint valami aktakukacként. Francba, rohadt matek! Erre nem gondoltam.

Szóval miután nem mentem csillagászatra a hiányzó matematikai érzékem miatt, Gábor nevű régi jó barátommal és zenésztársammal kiötöltük, hogy menjek oda, ahol ő tanul. Pécs nagyon szerethető város, csupa jó fejek lakják, vannak hegyek is, és majd ő segít a tanulásban. Nagyon tetszett az ötlet, és őszintén mondom, fogalmam sincs hogyan, de a szüleimnek is. Megpályáztam, és végül fel is vettek, amit szintén nem tudok megmagyarázni. Ezek az abszurditás netovábbjai voltak, ugyanis a szak: műszaki informatika. Ott aztán annyiféle egzotikus matematikával találtam szembe magamat, hogy azt sem tudtam, melyiket szeressem a legjobban. Emlékszem, az első programozás órán a tanár egy olyasmi, önálló feladattal bízta meg az osztályt, amire az osztálytársaim lenézően felhorkantak, majd olyan sebességgel kezdték el verni a billentyűzetet, amilyen sebességgel én fogtam fel, hogy itt nem sok esélyem lesz az életben maradásra. Miután én a feladatot sem értettem, nemhogy tudjam, melyik karaktert kell először leütni, ahogy azt mondani szokták, valószínűleg, ha egy kínai órára ültem volna be, abból is többet értettem volna.

De visszatérve a fizetésemelésre. Már csak idő kérdése volt, hogy én is beadjam a felmondásom, és ezt munkaadóim is sejtették. Ehhez képest még egy bő évig maradtam. Egyrészt, mert többen is azon a véleményen voltak, hogy meggondolatlanság csak úgy otthagyni egy biztos állást. Másrészt pedig, mert nem tudtam, mihez kezdjek azután. Illetve eleinte mégis kaptam hatezer forinttal többet. Ám attól kezdve egyre kevésbé vettem komolyan a munkát, és reggelente rendszeresen elkéstem, vagy szombaton hulla másnaposan érkeztem. Sőt, egyszer be sem mentem dolgozni. Ezzel némi anyagi támogatást nyújtottam főnökeimnek, mert ezután újra a régi fizetésemet kaptam. Tettem én már arra magasról. Nem gondolkoztam, de biztos valami olyasmi volt bennem, hogyha nem kapok tiszteletet, akkor legalább passzívan visszaütök. Aztán persze este záráskor megjelentem, és bocsánatot kértem. Nem voltam rossz munkaerő, de jó sem. Egy ilyen melóhoz fanatikusnak kell lenni, és én nem voltam az. Ekkorra már bőven felgyülemlett bennem a keserűség, mi több, a kétségbeesett düh. Ki kellett böffennie, hogy én ezt nem csinálom tovább. Furcsa mód, valamit már a munkába álláskor is éreztem. Hasonló érzés lehet egy elhamarkodott házasságba belépni. Több elvált embertől hallottam, hogy már házasságkötéskor is motoszkált benne valami. Ez olyasmi, mint egy apró kavics a cipőben. Az ember lép egyet, és ott van, aztán egy másikat, s eltűnt, és így tovább. Mindent összevetve, már eleve egy meglehetősen sötét lelkivilággal vágtam neki a munkakeresésnek, ami az életmódok közül nem éppen a legüdítőbb, és ennek megvoltak a maga következményei.

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Mágia

Nem mondom, hogy ideális egy tízéves gyereknek, de nekem akkor az volt a nyeremény, hogy sikerült a varázslat.

Artus

Sosem volt vele semmi gubanc, mindig mindenkivel kedves volt, sosem panaszkodott semmire. Amolyan világbéke lelkületű figura, úgy huszonöt körül lehetett, és úgy nézett ki, mint valami művészlelkű rockzenész.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This