abc

Novellák , esszék

abc
lelekpiruett

Blog

Hamszai G. András

Lélekpiruett

Az idő koldusa

Mese

 

         Élt egyszer egy gazdag ember, kinek hét határon innen a legeslegtöbb pénze volt. Nagyon elfoglalt ember volt, felhőkarcolói, szállodái, éttermei és gyárai hetedhét országban híressé tették. Ismerte őt az egész népség, faluvégen, városszélen, föld alatt és föld felett. Drága autói parkolóházakat töltöttek meg, hatalmas villái a világ minden szegletében voltak, még a Holdon is neki volt a legnagyobb parcellája. Nem volt zsugori, de szeretett büszkélkedni vagyonával. Az üzlet világában nem ismertek nála nagyobbat, mindig sikerrel járt, bármibe fogott bele.

Történt egy nap, mikor éppen egyik ügyes-bajos üzleti ügyében volt járatos, hogy egy koldusra lett figyelmes az utcán, aki a földön ült, és egész testében rázkódva kacagott. A gazdag ember úgy meglepődött ezen, hogy nem tudott úrrá lenni kíváncsiságán: miért nevet ilyen önfeledten ez a koldus, hiszen semmije sincsen – gondolta. Egy ellenállhatatlan erő arra ösztökélte, hogy meg kell tudnia a választ. Előreszólt hát a sofőrjének, hogy húzódjon félre és álljanak meg. A sofőr engedelmeskedett, majd kiugrott és kinyitotta a csillogó luxusautó hátsó ajtaját. A gazdag ember kiszállt, makulátlan, elegáns öltönyében, díszes sétapálcájával odalépett a koldushoz és megkérdezte:

– Barátom, hát neked meg mitől olyan nagy a jókedved? Hisz alig eszel pár falatot, és laknod sincs hol.

– Ó, azért nevetek, nagyságos uram, mert ha hiszi, ha nem, én gazdagabb vagyok uraságodnál – válaszolta alázatosan, szelíd mosollyal a koldus.

– Az nem lehet! – csattant fel a gazdag ember, és büszkén, de bosszúsan kihúzta magát.

– De bizony, mondom – szólt a koldus. – Van ugyanis valamim, amit nem lehet megvásárolni a világ összes aranyán és gyémántján sem.

– Mi volna hát az? – kérdezte az uraság, mint akit párbaj elé állítottak.

– Az idő – felelt békésen a koldus.

Több se kellett a gazdag embernek, a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy valakinek valamiből több van, mint neki.

– Hah! Azt majd meglátjuk – vágott vissza dacosan. Azzal hátat fordított és visszaült az autóba.

Másnap reggel az első dolga volt kihirdetni, hogy az összes olyan alkalmazott és munkatárs személyesen jelentkezni szíveskedjék mindahány vállalatától, akinek sok ideje van.

Senki sem jött.

Ejnye, no, nem baj – legyintett – legalább nekik nincs több nála. Majd megoldja másképp, és már tudta is, hogy miként.

Bált rendezett hát üzlettársainak és az elitnek, ahol bejelentette, hogy jelentős mennyiségű időt szándékszik felvásárolni. Bőven akadt jelentkező, sorban írták alá a papírokat. Egy régi üzlettársa jelent meg előtte, egymásra mosolyogtak büszkén, mire a gazdag ember megszólalt:

– Nos, uram, mennyi az idő?

Felnevettek, és kezet ráztak. A gazdag ember vagyona apadt, de aznap éjjel időmilliomosként tért nyugovóra. Legalábbis azt hitte.

Reggel ugyanis legalább öt cégének igazgatója kereste fel, hogy számítanak a részvételére egy igen fontos megbeszélésen; a bevételről van szó. S mivel ragaszkodott hozzá, hogy a saját kezében tartsa a dolgokat, nem tehette meg, hogy nem megy el, így pedig egész napját üzleti tárgyalásokon töltötte. Azután, mert még bankára is felkereste azzal, hogy legfőbb számláján a biztonságos limit alá süllyedt az összeg, még többet kellett dolgoznia, és így ment ez egy hétig, majd kettőig, mire rájött, hogy csak kevesebb ideje lett ahelyett, hogy több lett volna.

Negyvenkilenc nap alatt helyreállt a pénzügyi helyzet, de a gazdag ember a végkimerülés határán volt.  Ámbátor most, mint hogyha úgy érezte volna, van egy kevéske ideje. De bizony nem hagyta nyugodni a dolog, hogy ennek a vén koldusnak több van belőle, mint neki, és így morfondírozott:

– Hogyha a koldusnak sok az ideje úgy, hogy koldul, akkor hát biztosan időért koldul, nem pedig alamizsnáért. Nem is kell mást tennem, mint nekem is ugyanezt.

Azzal fogta és elvitette magát abba a szállodájába, amelyik a legforgalmasabb turisztikai központ kellős közepén volt, és a legfelső emeleti lakosztályban magára öltötte álruháját. Levette méregdrága öltönyét, cipőjét, karóráját, gyűrűit, és belebújt egy lyukas-foltos lepedőbe, amit a szobalánytól kéretett még korábban. Előtte persze kimosatta fertőtlenítőszerrel. Haját összekócolta, arcát kissé összekente cipőkrémmel, cseresznyének a tejszínhabra pedig felragasztott egy műszakállt. A hatalmas fürdőszoba egészalakos, aranykeretes tükrében nyugtázta saját látványa tökéletes hatását.

– Még koldusnak is a legjobb vagyok – így hízelgett magának elégedetten.

Kisurrant a szobából, leosont a tűzlépcsőn, majd a szálloda mögötti sikátorból kikukucskált a forgatagba.

– Sokan vannak. Menni fog ez, mint a karikacsapás – könyvelte el már előre a sikert.

Arcára öltötte a koldustól ellesett békés mosolyt, és mezítláb kicsoszogott az emberáradatba. Leült a legközelebbi használaton kívüli kapualjba, elővette kartontábláját koszlottnak álcázott leple alól, és maga elé tette. Ez állt rajta:

„Nincs időm. Kérem, szánjanak rám egy kis időt.”

Az emberek meghökkenve, elkerekedett szemmel nézték, ahogy elhaladtak mellette. Volt, aki felnevetett, és volt, aki oda is szólt; ki-ki a maga módján, tréfálkozva, vagy épp méltatlankodva.

„Na, hát az nekem sincs.”

„Menjen és kerítsen magának.”

„Csak a maradékát vesztegeti.”

„Ne rabolja itt a miénket.”

Ilyeneket mondtak. A gazdag ember igyekezett nem törődni velük, de azért bosszantotta a viselkedésük. Semmibe veszik őt, s csak tréfálkoznak hiányán vagy épp feldühödnek rajta. Hogy lehet, hogy az a koldus olyan boldognak tűnik mégis? De persze akadtak olyanok is, mint például egy csapat fiatal, akik amikor meglátták a feliratot, elmosolyodtak, majd leültek a gazdag ember köré és csendben szántak reá az idejükből. Kellemes érzés töltötte el a gazdag embert, de az agya így járt:

– Hát ez csodás, ha ilyen sokan adnak az idejükből, könnyedén lefölözöm azt a jómadarat.

Egy teljes hétig koldult időt, és egyre többen gyűltek köré. A hetedik napon már biztos volt benne, hogy temérdek ideje van, s eldöntötte, hogy másnap felkeresi a koldust, hogy bebizonyítsa, neki van több ideje.

Ám amikor hazaért, üzenetek egész flottája várta őt. A titkárnő betegszabadságra ment, a sofőr temetésre, a szabó méretet akar venni, a konyhába új séf kell, a medencetisztító cég pedig csődbe ment, de persze természetesen leginkább üzleti ügyekkel kapcsolatosan, mint például az egyik legégetőbb, hogy az új étterem avatóján a hercegnő lesz a díszvendég. Ráadásul még két nagynénjétől és három unokatestvérétől is kapott, amiben arra kérték, hogy látogassa meg őket.

A szegény gazdag ember a fejét fogta. Hát hogyan lehetséges ez? Egész éjszaka álmatlanul forgolódott, míg végül még a nap felbukkanása előtt kiugrott az ágyból és útra kelt, hogy előkerítse a koldust, akit szerencsére ugyanott meg is talált, ahol legutóbb beszéltek.

– Te koldus! Honnan van neked ilyen sok időd? Én tetemes mennyiséget vásároltam belőle, mégis inkább csak kevesebb lett. Aztán koldultam érte, az emberek adtak is, de megint csak kevesebb időm lett. Nem értem.

– Ejnye, jó uram, hát elfelejtette, hogy mit mondtam? Nem lehet megvásárolni a világ összes drágakövén sem. Az idő nem portéka. Mások idejéből gazdálkodni nem lehet, mert noha bárki meríthet belőle egy közös forrásból, mégsincs senkinek a birtokában. De mondja, miután ráébredt, hogy hiába fizetett pénzzel az időért, mijét szánta rá, hogy időhöz jusson?

– Hát.. – a gazdag ember elgondolkodott, de nem talált semmit, egyetlen dolgot kivéve. – Az időmet? – kérdezett vissza kissé összezavarodva.

– Pontosan. Látja-e már uraságod?

– Nem, nem értem – ráncolta a szemöldökét.

A koldus felkelt, az üres táljáért nyúlt és elindult vele. A gazdag ember kíváncsian figyelte, mit csinál. A koldus átért az út túloldalára, és belemerítette tálkáját a forrásvízzel táplált kút vályújába, majd a szájához emelte és kiitta. Ezután újra megmerítette, és a vizet a kút melletti tulipánokra locsolta. Majd pedig harmadjára is belemerítette a tálkát a kristálytiszta vízbe, s azzal visszasétált a gazdag emberhez, és átnyújtotta neki. A gazdag ember meglepett arccal átvette azt és két keze közt tartva bámult a koldusra, aki így szólt:

– Élt egyszer egy nagy uralkodó, kinek mindene megvolt. Egészsége, gyönyörű asszonya, lányai és fiai, szép országában pedig béke és jólét. Egyvalamiben szenvedett hiányt: az időben. Mindig azt hajtogatta, hogy semmire sincs ideje. Egy nap megelégelte és elutazott egy távoli faluba, ahol egy messze földön híres bölcs ember lakott. Amint megtalálta a házát, bekopogott. A bölcs ajtót nyitott, meghajolt és megtudakolta, miben segíthet, mire az uralkodó így felelt:

„Azt hallottam, nagyon bölcs ember vagy és sokak baján segítettél már. Segíts meg hát engem is, én kérlek, a te urad s királyod.”

A bölcs újból fejet hajtott és így szólt: „Rendelkezz velem. Mit tehetek felségedért?”

„Mondd meg, hogyan tegyek szert több időre”, szólt a király. „Nincs időm semmire, és már nem bírom elviselni.”

„Rendben van.”, felelte a bölcs. „Várd meg itt a ház előtt ezen a sámlin, amíg alszom egyet, s aztán megmondom.” A királynak nem tetszett a dolog, de megtette, mert már nagyon akarta a gyógyírt a problémájára. A nap már egészen lekúszott a hegyek vonaláig, mikor a bölcs megjelent az ajtóban.

„Te öreg”, fenyegette a király egészen kikelve magából, „ezt megjárod, nagyon rászedtél. Az első két órában csak itt ültem, a harmadikban már fel-alá járkáltam, a negyedikben pedig az ajtón dörömböltem. Nincs nekem időm ilyesmire.”

„Nincs? Vagy úgy. Akkor meg sem történt” szólt a bölcs, s azzal becsukta az ajtót.

A koldus befejezte a történetet, s így folytatta:

– Ideje mindenkinek ugyanannyi van. Azt már ki-ki magának dönti el, hogy mire használja.

– De hiszen azt mondtad, hogy neked több van, mint nekem! – méltatlankodott a gazdag ember.

– Csak azt mondtam, hogy gazdagabb vagyok, mert én az időm minden percét felhőtlen derűvel és szeretettel teli szívvel töltöm el.

Ekkor a gazdag embernek derengeni kezdett, mit érzett, amikor a fiatalok köré gyűltek az utcán.

– Ha nem issza meg a vizet, akkor az előbb-utóbb elpárolog, s végül visszajut a forrásba – folytatta a koldus.

– És ha megiszom? – kérdezte komiszul a gazdag ember.

– Nos, jó uram, akkor is – nevetett. – Ráadásul a szomja is elmúlik. – A nyüzsgő tömeg felé fordult, kezével széles mozdulatot tett, és így folytatta:

– Tudja uraságod, mi mind egy nagy körforgás részei vagyunk. Emberek jönnek, s mennek, de a piacon mindig hemzsegni fog a nép. Mint ahogy az eső is mindig leesik és a szirmát is minden tavasszal kibontja a sok virág, az idő sem fogy el soha. Az évszakok váltakozása évről-évre azért adja elő nekünk látványos színdarabját, hogy megértsük, az elmúlást mindig megújulás követi. Ez az idő járása. Az idő maga is körbe jár, ugyanúgy, mint az óra, ami méri azt. Nincs eleje, se vége, önmagába fordul vissza. Időnk tehát sohasem lesz több, mint amire szükségünk van, és szükségünk sem lehet többre annál, mint amink van, mert az időt nem lehet fölhalmozni és őrizgetni, és bizony, aki azt kergeti, sosem éri utol. Az idő, nagyságos uram, nem más, mint egy káprázat, ami azért kelt életre, hogy a természet körtánca lehetővé váljon. Időnk mindig annyi lesz, amennyit adunk, mert ha bármid van és adsz, mindent visszakapsz. Ezért a legjobb, ha megosztjuk azt egymással.

A gazdag ember eltátotta a száját, és egyszerre fény gyúlt a fejében, amitől minden világossá lett.  Egy hajtásra kiitta a tálkát, megköszönte és visszaadta azt a koldusnak.

– Köszönöm. És nem feledkezem meg rólad – mondta neki, azután elköszönt.

Hazafelé menet érezte, hogy valami új értelmet nyert az élete, ami békével és elégedettséggel töltötte el. Frissebbnek érezte magát, mint valaha, és arra gondolt, hogy ezt mindenképp meg kell hálálnia a koldusnak.

Amikor hazaért, rögtön észrevette, hogy milyen búval bélelt a sofőrje, amikor az kinyitotta neki a kocsi ajtaját. Ahogy kiszállt, odafordult hozzá és ezt mondta neki:

– Ne búsuljon, barátom, borúra mindig eljő a derű. Délután elutazunk a nagynénémhez, szeretném, ha velünk vacsorázna.

A sofőr felemelte csüggeteg tekintetét és szabadkozni próbált, de a gazdag ember nem hagyta megszólalni és mosolyogva hátba veregette.

Miután a koldus visszautasította a birodalom felét, a gazdag ember ragaszkodott hozzá, hogy valamivel meghálálhassa.

– Amiért ilyen furfangos módon lóvá tettél, – mondta neki – hogy ráébressz egy nagyon fontos dologra, fogadd el, kérlek, azt a kis házat a város melletti domboldalon.

A koldus szívélyesen megköszönte és beköltözött.

A gazdag ember ezek után boldogabban élt, mint azelőtt, és ha valamire, akkor az időre többé sohasem panaszkodott. Valójában nem panaszkodott többé semmire, és bár fizetésemelést alkalmazottjainak nem adott, mégis rendszeresen körbejárta birodalmát, hogy megköszönje munkájukat.

Az évszakok követték egymást, és azóta is összeülnek időnként egy tálka vízre a koldus és az idő koldusa.

 

SORS

ÖNBECSÜLÉS

LÉLEK

FISZ-GISZ

TUDATÜRÍTÉS

Véletlenek

Először is valószínűleg azért, mert rossz úton járunk elmélkedésünkben. Másodszor azért, mert ha folytatjuk, úgy helyzeteket, lehetőségeket, ajtókat szalaszthatunk el.

Céltalan-szimfónia

Beismerem, hogy nincsen svájci arany bankbetétem, és először könnyű pénznek tartottam ezt a munkát, de azért annyira nem szűkölködöm, hogy bármit elvállaljak.

Fecskefarkú

Csütörtök esténként, szokás szerint a kedvenc ivónkba, a Pillangóba ültünk be egy-két pohárra gyerekkori barátommal, Erikkel.

A halogatásról

A legismertebb a demotiváltságból adódó, melynek oka bármi lehet, többnyire negatív érzelmeket szülő esemény vagy életkörülmény kiváltotta lelkiállapot.

Kékes szálló

Gyöngyösön reggel nyolckor szálltunk le, ami pedig a legelső, civilizációban véghez vitt tettünket illeti: az állomás büféjét céloztuk meg…

Rövid történet a Tettek Mezejéről

Fojfer úr harminckilenc éves. Semmihez sincsen kedve. Várjunk… Azt mondja nekem, hogy nincs ahhoz kedve, hogy ne legyen kedve semmihez.

xyz

könyvesbolt

Szeretnéd elolvasni a könyvemet?

Share This