Zsebre dugott kézzel baktatok, és igyekszem utat engedni a duruzsolásnak, hogy legalább azt megtudjam, mit akar. Az egyik ház előtt, a szemközti járdán idős bácsika álldogál a friss levegőn, és látszólag az idő múlását várja, vagy valami rendkívüli eseményt. Vagy talán, hogy arra jöjjön valaki, akivel szóba elegyedhet; vagy legalább elcsípjen egy-két mondatot egy beszélgetésből, ami aztán pár percre betöltheti a lelkében lakozó űrt, ami kikényszerítette ide, hogy a ház előtt topogjon. Amíg engem arra kényszerít valami, hogy a járdákat rójam. Lépteim mentén, szürreális szedrekként rikító gyöngyikék közt narancs csőrű feketerigók pattognak a rügyező fák vetette árnyékban. Régi, rozsdás biciklin egy másik öregúr teker el az úton, lassú pedálozással. Nem néz a járdán állóra, amaz viszont némán és mozdulatlanul úgy követi végig fejjel, mint a westernfilmekben szokták a városba érkezőket a verandán ücsörgő cowboyok.

A sarokhoz érek. Merre menjek? Jó irányba indultam el? Teljesen mindegy, nincs úti célom, csak megyek. De miért? Nem tudom. Tudnom kéne? Szép idő van, szabad vagyok, és menni támadt kedvem. Miért kell mindig valamit csinálni? Ebbe vagyok bezárva. Találomra befordulok egy irányba, és megpróbálok elmerülni gondolataim áramában.